Az adventi ünnepkör előtti utolsó vasárnapon, Krisztus Király ünnepén, egy ünnepi szentmise keretén belül került sor Lukanényén, a hűség falujában arra a megemlékezésre, mellyel a helyi hívek és a község elöljárósága emléket állított gróf Esterházy János mártírpolitikusnak és Lénár Károly pápai káplánnak.
Az emléktábla tiszteleg a Lénár Károlyt egykoron saját testi épségük árán is megvédő lukanényei hívek emberi és keresztény helytállása, bátorsága, kiállása előtt is, hogy a még élő szemtanúk és a felnövekvő generációk soha ne feledkezhessenek meg arról, hogy a szabadságot, a hitünket, az igazunkat mindig, minden időben és körülmények között meg kell védenünk.
Lukanénye volt az a község, ahol a kommunista rendszer hajnalán, a legkeményebb időkben, 1951 augusztusától decemberéig, felváltott őrségben, éjjel-nappal őrizték szeretett papjuk, Lénár Károly atya házát, hogy a kommunista titkosszolgálat ne hurcolhassa őt el.
Lénárt ugyanis hazaárulással és a köztársaság elleni szövetkezéssel vádolták meg, természetesen koholt vádak alapján, ami akkoriban szokás volt. A titkosszolgálat ennek ellenére december 9-én, útközben elfogta őt, majd ezt követően 17 évi fegyházra ítélték.
Esterházy János, akivel a mírovi börtönben rabtársak voltak, neki gyónt halála előtt utoljára a börtön udvarán. A mírovi börtön volt az a hely, ahol e két kiváló magyar ember találkozott, és akiknek a sorsa e perctől kezdve összefonódott.
Az ünnepi szentmisén, melyet Dobos Péter plébános celebrált, az ő lelki üdvükért imádkozhattak a hívők. A szentmise keretén belül Híves László, Lukanénye polgármestere megható szavakkal ecsetelte e két keresztény ember helytállását, keresztény hívőként vállalt sorsukat, és egyben megköszönte az Esterházy János Emlékbizottság felajánlását, mely lehetővé tette, hogy ezen a napon a vértanú Esterházy János emléktáblája felkerülhet a nemrégiben felújított templom bejárat melletti falára.
Őt követően Hrubík Béla, az Esterházy Emlékbizottság tagja szólt a jelenlévőkhöz. Ünnepi beszédében többek között kiemelte: „Sokan nem hisznek ugyan benne, de bizonyos, hogy az embereknek van akaratuktól független sorsszerű küldetésük, amit mindenki a családból, a közösségből hoz magával, s melyet Isten igazgat. Hogyan is történhetett volna meg másképpen az, hogy a mai napon az egykori rabtársak, Lénár Károly atya és Esterházy János, akik együtt raboskodtak a mírovi börtönben, a sorsuk keresztútján ismét összetalálkoznak itt, Lukanényén, s már nemcsak életükben, de haláluk után is végleg elfoglalják méltó helyüket az őket tisztelő közösségeik körében.
Nincsenek véletlenek, csak isteni rendezések vannak, hiszünk vagy sem ebben az örök igazságban. Mindkettőjüket a nemzetük melletti kiállásuk, a hitük, a kereszténységük miatt hurcolták meg, de egész életükben bátran vállalták a keresztet, amit magasra tartottak. Mert a keresztet, amit ki-ki megkap, amit a vállaira helyez a sors, vinni kell. Ez a küldetésünk, kinek-kinek a saját helyén.
Esterházy János nemcsak politikus volt, nemcsak közéleti ember, nemcsak embermentő és segítő, testvér és családszerető, hanem szenvedésében, amit a börtönökben kellett elviselnie igazságtalanul, valósággal is Isten szolgájává vált. 2019. március 25–én Marek Jędraszewski, a krakkói főegyházmegye érseke elindította Esterházy János boldoggá avatásának perét. Két év elteltével visszatekinthetünk erre az időszakra, ami nagyon fontos a per összetett folyamatában.
A krakkói érsek által létrehozott történészi bizottság feladata magyar, cseh és szlovák tagokkal az, hogy összegyűjtse az összes Esterházy Jánosra vonatkozó adatot és ami közben nagyon lényeges, hogy megismertesse Esterházy Jánost mint Isten szolgáját és vértanút. Ezt a megismerést szolgálja az az emberi küldetés, melyet többen is vállaltunk azért, hogy a boldoggá avatási folyamat sikeres legyen és elérje célját. Az út, amelyen elindultunk, nincs kikövezve csupán jóakarattal. Látni kell azt, hogy főleg a szlovák egyházon belül rengeteg ellenzője, de Istennek hála támogatója is van ennek a folyamatnak. Érezzük a papság részéről a félelmet, a bizonytalanságot, de tapasztalunk felemelő és bátorító megnyilatkozásokat is.
Mindnyájunk nagy örömére az idei Esterházy János zarándoknapon Alsóbodokon, ahol a mártírpolitikus hamvai nyugszanak a Szent Felmagasztalás kápolna alatti barlangsírban, Orosch János nagyszombati érsek az általa celebrált szentmisén többször is szent embernek nevezte a vértanú Esterházy Jánost.
Óriási előrelépés ez ügyének megítélése szempontjából. Meg kell értenünk elsősorban azt, hogy az egyház nem a politikust avatja boldoggá, bár abban az életútban sem találunk emberi kivetnivalót, hanem a mártírt, aki szenvedéseit felajánlotta Istennek embertársai megsegítésére. A vele együtt börtönben sínylődők vallomásai, tanúságtételei, a betegségből kigyógyult rabtársai, egyértelműen kiemelték mély keresztény hitét, szolgálatát embertársai iránt, és hogy imái meghallgatásra találtak az Úrnál. Felemelt fővel vállalta azt a sorsot, amit Isten neki szánt, és megbékélt azzal.
Életében többször is mehetett volna a könnyebbik úton, a kényelmesebb élethelyzeteket választva, akár nagyobb politikusi karriert, miniszteri posztot is betöltve, de mindvégig következetesen megmaradt a közösségét a végletekig kiszolgáló, szerető, segítő, alázatos embernek. Akik ma az egyház részéről támadják, csupán azt tudják ellene felhozni, hogy háborús bűnösként ítélték halálra, mely ítéletet később életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették.
De kérdezem én, hogy az egyház hogyan tekintheti magasabb rendűnek az Istent, a hitet és a kereszténységet egyaránt tagadó kommunista vérbíróság ítéletét annál, amit a rabtársai a szenvedéséről, a mártíromságáról, a csodával felérő gyógyításairól vallottak? A kérdésre nekünk, hívő embereknek, Esterházy tisztelőinek kell egyértelmű választ adnunk a boldoggá avatási folyamat támogatásával, életútjának, szenvedéstörténetének hirdetésével.
Hisszük, hogy a csendes, hangtalan imák nem maradnak némák sem Isten, sem földi helytartói előtt.
Az embert a maga fizikai valóságában meg lehet törni, meg lehet alázni, de a lélek mindörökre szabad marad, ha mi is úgy akarjuk. Adózzunk méltósággal és tisztelettel Isten szolgája, Esterházy János emléke előtt!“ – zárta beszédét Hrubík Béla.
Ezt követően Dávid Zsuzsanna Balassagyarmaton élő művészettörténész beszélt a mártírpolitikus szenvedéstörténetéről, a börtönben emelt fővel viselt sorsáról, ami mélyen megérintette őt, mint tanárt, mint hívő embert, s melyet legújabb Gróf Esterházy János, a szeretet politikusa című könyvében fejt ki részletesen. A könyv mellékleteként láthatjuk azt a 21 festményt is, mellyel a szerző bemutatja Esterházy János életútját a születéstől a haláláig.
Az emléktábla avatásán jelen volt Oláh Szilveszter magyarországi szobrászművész, az emléktábla részét képező Esterházyt ábrázoló bronzplakett készítője is, valamint Lencsés Zsolt, aki az alsóbodoki Szent Kereszt felmagasztalása kápolna belső festészeti munkáit készítette. Az 1951-es lukanényei népfelkelés emlékére állított emléktáblát Híves György tervei és szerkesztése alapján készítették el Lukanénye Önkormányzatának támogatásával.
Egy hosszú, küzdelmes élet keresztútjai tehát itt találkoztak végérvényesen a lukanényei templom udvarának magasztos csendjében, a hit csodájának forrásánál. Az emléktábláról büszkén letekintő Esterházy János immár Lénár Károly atyával közösen fogadja a lelki békét kereső, és itt biztosan meglelő híveket.
Nemcsak a börtönben, de immár Isten tenyerén ülve is együtt mutatnak nekünk utat. Lesz vajon erőnk felvállalni, beteljesíteni azt a küldetést, amit nekik nem sikerült végérvényesen befejezniük? Nem tudjuk, de törekszünk rá. Minden egyes ilyen emléknap új erőt ad mindannyiunk számára a továbblépéshez. Adja Isten, hogy Esterházy János boldoggá avatásának folyamatához ezek a megemlékezések, imák, vállalások is hűen hozzájáruljanak!
(HB/Felvidék.ma)
