Öt éve hunyt el Kocsis Zoltán, a háború utáni magyar zenei élet talán legmeghatározóbb egyénisége. A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében november 6-án koncerten emlékeztek a kiváló zenészre. Számomra ez a hangverseny volt az év legfontosabb kulturális eseménye.
Kocsis Zoltán igazi intézmény volt hazája kulturális életében. „Úgy gondolom, hogy a 20. században Bartók és Kodály után őt érzem annak, aki legjobban reprezentálja azt a századot” – osztotta meg gondolatait a Katolikus Rádiónak adott interjújában Berkes Kálmán, klarinétművész, karmester.
A nyolcvanas években a Hungaroton egyik vezetőjeként gyakran dolgoztam a zongoraművésszel, később egy hosszabb interjúra is megkerestem. Halálának ötödik évfordulóján a Müpában rendezett emlékkoncertjének főpróbáján magam is részt vettem. Nagyon sokat tanultam a látottakból. A pulpituson Kovács János állt, méltóbb előadóművészt talán nem is lehetett volna találni erre a feladatra. A dirigens nagyon alapos munkát végzett, a háromórás próba szinte elrepült. A műsort Kocsis Zoltán életművével összhangban állították össze. A bevezető Liszt Ferenc-Kocsis Zoltán Ünnepi induló Goethe tiszteletére című műve volt, utalva Kocsisra a kiváló Liszt-előadóra. A darab helyenként a Hungária szimfonikus költeményre emlékeztetett, a dirigens kiválóan alkalmazta a kontrasztokat. Második számként ismét Kocsis egyik kedvenc zeneszerzőjének életművéből merítettek. Claude Debussy Három noktürnje gyönyörű pasztell színeivel hatott az érzelmekre. Az első rész, a Felhők leheletfinom pianói után az Ünnepek játékossága rázott fel. A Szirének című befejező (igen nehéz) részben a Nemzeti Énekkar Női kara is megmutatta tudását.
Kocsis-emlékest (Fotó: Csibi Szilvia)
Ezt követte Szergej Rachmanyinov: III. (d-moll) zongoraversenye. Kocsis sokat tett mindhárom versenymű népszerűsítéséért, a műveket a San Francisco-i Szimfonikusokkal vette fel a Philips kiadó. Ezúttal a szólót a világjáró orosz zongoravirtuóz, Borisz Berezovszkij játszotta. „Személyesen ismertem őt, találkoztunk párszor, és az maradt meg bennem vele kapcsolatban, hogy olyan volt, mint a tűz. Kitörő energiát sugárzott magából, még séta közben is inkább szaladt. Nem kérdés, hogy a zenéhez való rendkívüli hozzáállása és hatalmas tudása, milyen nagy hatással volt rám is. Ezért is igen különleges számomra ez a koncert, hiszen részt vehetek egy olyan nagyszerű művész életművének felidézésében, mint amilyen Kocsis”– emlékezik vissza kettőjük kapcsolatára az orosz vendég, akinek antréja figyelemreméltó volt. Egy igencsak elviselt mackónadrágban lépett fel a pódiumra, az első látásra zongoraszállítónak vélte volna a szemlélő. A zenekar dobogással üdvözölte a megjelentet, s negatív életérzésem nekem is azonnal elmúlt, mikor kezei végigfutottak a billentyűkön. Míg a karmester megérkezett, addig a szólista egy kis örömzenével szórakoztatta magát és a zenekart. Utána elkezdődött a közös próba. Az előadó sallangok, széles gesztusok nélkül mutatta be honfitársa szerzeményét. Néha konzultált a karmesterrel, több részt ismét elpróbáltak. A végén néhány szót intézett a zenekarhoz, aminek tagjai tapssal köszöntötték a híres előadót.
Kifelé menet egy pillanatra megdöbbentem: a berendezők éppen Kocsis Zoltán óriásportréját cipelték fel a harmadik emeleti karzatra. Nyugodjék békében!
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
