A lédeci Varga Éva munkásságát a Csemadok január 23-i magyar kultúra napi rendezvényén Csemadok Közművelődési Díjjal tüntették ki. A Lédeci Hajnalkert Hagyományőrző Csoportnak több mint 50 éve tagja, fontos számára, hogy a helyi kultúra, a hagyományok fennmaradjanak és azt minél többen megismerjék. Díjazása kapcsán beszélgettünk.
Mikor kapcsolódott be a kulturális életbe, vagy esetleg beleszületett?
Lédeci vagyok, a férjem is lédeci, ő tanított, én a községi hivatalban dolgoztam, ebből kifolyólag is kapcsolódtam be a község kulturális életébe, tettem a dolgom. Nem volt ez családi örökség, bár, amikor megalakult a Csemadok, apukám és anyukám is tagok voltak. Jártak toborozni is. Gyerekkoromból emlékszem rá, hogy az úton átkiáltottak egymásnak: no, szomszéd, megyünk? Lesz Csemadok Lédecen. Ekkor még nem volt magyar iskola, 1943-ban születtem, 1949-ben apukám beíratott az iskolába, de a tanító elküldött, hogy még túl fiatal vagyok, mivel októberben születtem. Egy évvel később, 1950-ben már megnyílt a magyar iskola. Édesapám akkor meg is jegyezte, hogy milyen jó, legalább nem kell szlovák iskolába mennem. Így én is ott voltam az első magyar diákok között. 1950-ben alakult meg és 1999-ig működött a magyar iskola. Sajnos érezni a megszűnés hatását a hagyományőrző csoportban is, hiszen hiányzik az utánpótlás. Azt is nagyon fájlalom, hogy már a nagyszülők sem beszélnek az unokáikkal magyarul, pedig legalább otthon beszélhetnének, hogy a gyermek megtanulja a magyar nyelvet.
Végül Gímesre járt iskolába…
Ötödiktől jártunk Gímesre, volt ott egy lédeci tanító, Buday János, aki a Csemadokot vezette Lédecen. Ahogy kijártuk az alapiskolát, 15 évesen máris betoborzott a Csemadokba. Emlékszem, ahogy mondta: ti is Csemadok-tagok lesztek, és megkaptuk a tagkönyvet. Lédecen gazdag kulturális élet volt, Buday János színdarabokat szervezett, az év folyamán többet is előadott a csoport, karácsonyra, farsangra mindig más darabot tanított be a tanító bácsi, aki arra számított, hogy majd mi is eljárunk a próbákra, de a középiskolás évek alatt csak hétvégén voltunk otthon a barátnőmmel, és akkoriban még szombaton is volt tanítás, így mi csak beugró szerepeket kaptunk, amit könnyű volt megtanulni, nem kellett a hétköznapi próbákon jelen lennünk. Amikor már Nyitrán dolgoztam, majd a községi hivatalban, eljárhattam esténként próbákra, és járt a férjem is. János bácsi és a férjem együtt gyakorolták a színdarabokat az iskolás gyerekekkel is.
Varga Éva (Fotó: Neszméri Tünde)
A Csemadok mellett alakult meg a hagyományőrző csoport. Erre hogyan emlékszik vissza?
1969-ben felröppent a hír, hogy a Tavaszi szél járási selejtezője Lédecen lesz. Én akkor már állapotos voltam Csilla lányommal. Azt mondták, nagy szégyen lenne, ha éppen Lédecről nem lennének fellépők. Toboroztak hát az asszonyokból egy csoportot. Nekik a dalolás napi tevékenység volt, munka közben is énekeltek. Negyvenes éveikben járó asszonyok voltak, belőlük állt össze egy csoport. A szomszédban lakott Jókai Marika, őt is megszólították, fiatal pedagógus volt akkor. Én is voltam néhányszor nagy hassal a próbákon.
1970-ben azért alakult meg a hagyományőrző csoport, hogy képviselje Lédecet a Lédecen megtartott Tavaszi szél vizet áraszt népzenei vetélkedőn?
Igen. 1969 karácsonya körül álltak össze, és 1970 márciusában volt a selejtező. Itt az asszonyok a fellépéssel nagy sikert arattak, hiszen mindegyikük ismerte a dalokat, csak Marikának (Jókai – a szerk. megj.) kellett a szöveget megtanulnia. A csoport továbbjutott, a középdöntő Érsekújvárban volt. Ág Tibor bácsi kérte őket, hogy énekeljenek lakodalmas dalokat. Amíg Újvárba értek a busszal, összeállították a programot, ahol már a lakodalmi szokásokból adtak elő. Itt is sikeresek voltak, eljutottak Pozsonyba a döntőre. Azon már ott voltam nézőként én is, itt is nyertek, és meghívást kaptak Budapestre a Repülj pávára, ott ez a 9 asszonyból álló csoport lépett fel. Majd 1971-től már én is jártam velük. A próbák alatt a férjem volt a gyerekekkel, hétvégente pedig többször édesanyám és az anyósom. A megfelelő családi háttérre szükségük van a hagyományőrzőknek is.
Mi lett a további sorsa ennek csoportnak? Mikor csatlakoztak hozzá a férfiak?
1971-ben alakult meg a férfiak csoportja. Ebből a kettőből alakult meg a hagyományőrző csoport, két évre rá, viszont ekkor az eredeti asszonygárda már nem akart a csoport tagja lenni, de 9-10 fiatalabb asszony belépett. Ezzel az új csoporttal sem vallottunk szégyent, hiszen voltunk a Tavaszi szél vetélkedőn, nyertünk is. Szerencsére mindig csatlakoztak hozzánk fiatalok is. A lányaim is tagjai voltak a hagyományőrző csoportnak. Sokan elmentek, elköltöztek, de mindig jöttek új csatlakozók.
Mikor vette fel a Hajnalkert nevet a hagyományőrző csoport?
Az később volt, van Lédecen egy rész, amit Hajnalkertnek neveztek, az egyik fiatal, amikor arról volt szó, hogy nevet kellene választani, elkiáltotta magát, hogy legyen Hajnalkert. Ez egy magyarországi fellépés előtt volt. Előtte Hojeda-hojeda névvel illettük magunkat, amikor Vychodnán voltunk fellépni, és azt kérték, legyen zászlónk, ezt hímeztem ki a zászlónkra. Bár nem nagyon használtuk.
A hagyományőrző csoport a lédeci hagyományokat eleveníti fel, amire azt mondják, hogy különleges, hiszen a falut kettészeli a Dervence-patak, Zoboraljához tartozik, de jellemzőek a barsi szokások is.
A népviselet más, mint a zoboralji, a Gímestől Nyitra felé elterülő zoboralji falvak viselete majdnem teljesen egyforma, a hegymegi és vízmegi falvaké, illetve a zséreieké egy kicsit színesebb, de a miénk a környező szlovák településekével azonos, pl. a gímeskosztolányi, a velséci, vagy a szelezsényi szlovákok viselete olyan, mint a miénk. Gyermekkoromban a kosztolányiak még ide jártak templomba nagy ünnepekkor a magyar misére, ugyanolyan kontyaik voltak, mint nekünk, mi módosítottuk, egy kicsit hegyesebbre alakítottuk.
Varga Éva a lédeci tájházban (Fotó: Neszméri Tünde)
Kosztolányból az 1980-as évekből kaptunk kontyokat, azok még tompábbak voltak, mint nálunk eredetileg. Lédecen a pruszlikot betették a szoknyába. Korábban a lédeci szoknya nem apróra volt lerakva, hanem nagyjából 3-4 centisek voltak a lerakások, csak később kezdték a zoboraljihoz hasonlóan apróra lerakni a szoknyát. A blúz sem hímzett, mint a zoboraljiaké, hanem csak az ingujjak alján volt nagyjából egy centi széles díszítés.
Több lédeci szokás közismert. Melyeket emelné ki?
A hajnalégetés tipikus lédeci szokás, ez Nyitra környékén más faluból nem ismert. Itt gyűjtötte Jókai Mária az 1970-es években egy nyolcvanéves bácsitól, aki még gyermekkorából emlékezett erre a szokásra. Lagzikor hajnalban kimentek a Hajnalkertbe, ez egy kert volt, amit sajnos már beépítettek. A menyecskének át kellett ugrania a tüzet, hogy lássuk, milyen ügyes. Aki később jött vagy már nagyon sokat ivott, azt megbotolták. Hajnalégetéskor a kertben is felelgetős, csúfolódós énekeket énekeltek a lakodalom résztvevői. A szokások Lédecen sajnos hamar feledésbe merültek, mert az asszonyok elmentek dolgozni a városokba. De szerencsére a gyűjtéseknek köszönhetően fennmaradtak azért, Lédecen is járt Kodály Zoltán, több ballada lejegyzése is neki köszönhető, a hajnalégetés szokását felelevenítő bácsi hordta a fonogramját, amikor házról házra járt.
Több mint 50 éve tagja a hagyományőrző csoportnak, ha visszatekint, megérte?
Szívesen csináltam, mert azt tartottam, hogy tovább kell adni a lédeci kultúrát, a fellépések által pedig nagyon sok megismételhetetlen élményben volt részünk, ami megerősített bennünket. Azt szerettük volna, hogy ne csak mi ismerjük a lédeci hagyományokat, hanem mások is megismerjék azokat. Szerencsére a családom mellettem állt, az ő segítségük nélkül nem ment volna.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
