Kedves Péter, ma lenne 75. születésnapod. Sajnos, nem élhetted meg, már öt éve távoztál. Váratlanul. Tudtam, kórházban vagy, nem baj – gondoltam -, kipihened magadat és folytatod a munkát, melyet úgysem lehet abbahagyni. De jött a lesújtó üzenet, távoztál, írjak valamit Rólad! Hirtelen kellett emlékeimben kotorásznom, mert erre nem voltam felkészülve.
Túl sokan távoztak már, akiknek életéből csak néhány filmkockát tudok felidézni. Így életed egyes részeiről fogalmam sem volt, mert nem sokat beszéltünk róla. Nem tehetem meg azt a morbid ajánlatot senkinek sem, hogy mesélj már az életedről, mert halálod után írni szeretnék Rólad! Ez akkor fel sem merülhetett.
Nem tartoztál a dicsekvők táborába. Fegyelmezetten, konok türelemmel, megkérdőjelezhetetlenül végezted a munkádat, melyre mindenkor számítottunk és szükség is volt rá. Ami még fájóbb, ma is hiányolunk, mert egyes területeken pótolhatatlan vagy. Olyan adatokat vittél magaddal a sírba, melyekre emlékeznünk kellene, de Rajtad kívül már nincs más, aki számon tartaná a történteket, eseményeket, embereket.
Veled valamelyik Nyári Ifjúsági Táborban ismerkedtem meg. Amikor Kassára kerültem, első dolgom volt felkeresni Téged és kikérni a véleményedet, ki kicsoda. Ki mindenkiről beszéltünk, ma már fogalmam sincs. Batta György, Beke Sándor, Csendes László, Gágyor Péter, Gál Sándor, Gyüre Lajos, Kováts Miklós… Talán ez volt azok névsora, akik akkor, az 1970-es évek elején a kassai magyar szellemi elitet jelentették. Leültünk és mindenkit jóindulatúan jellemeztél. Senkiről rosszat nem mondtál. Később is, ha valakivel szemben kifogásaimat fogalmaztam meg, hozzátetted a pozitívumokat. Mindig türelmesen mosolygós arcot mutattál. Pedig a hátad mögött Téged sem kíméltek. Ez főleg a rendszerváltás után mutatkozott meg.
Emlékezetem szerint csak egyszer koccantunk össze, amikor a Kassai Környezetvédők Köre nevében tiltakoztunk a romániai falurombolás ellen. Mi ezt a Kört a Csemadok égisze alatt kívántuk létrehozni, de felkérésünkre soha nem kaptunk választ. Így úgy vettük, aki hallgat, az egyetért. Te sem repestél a fellépésünk miatt, de a többiekhez képest visszafogott voltál, feltételezem, a többiek tiltakoznának. Pedig rossz jósnak bizonyultam. Úgy védekeztem, hogy ez egyszer majd a Csemadoknak jó pontot fog jelenteni. Semmit sem jelentett. A kutya sem törődött vele! De hát nem ezért tettük, hanem a lelkiismeret kényszerített rá. Ez ellen semmit sem tehettem.
1989 után többször azért támadtak (a hátad mögött), hogy a kommunista párt tagja voltál. Miért egy volt kommunista lett a Thália igazgatója? – mondogatták. – Te miért nem nyújtottál be pályázatot!? – kérdeztem vissza. Erre nem kaphattam értékelhető választ.
Péter sokszor vitt kocsival Pozsonyba, Pestre és máshová is. Akkor órák hosszat tudtunk beszélgetni. Kifaggattam az életéről is. Egyik utolsó alkalommal késztetést éreztem, hogy titkon játsszam föl a beszélgetést, de ezt nem tartottam tisztességesnek. Pedig most milyen jól jönne! A párttagságáról is beszélgettünk.
A kassai ipariban végzett, ahol akkor Schultz György volt az igazgató. Meggyőződéses kommunista volt! Ezt vele kapcsolatosan nem szokás ma leírni. Te már akkor is felelősséget éreztél nemzetünk iránt, s így aktívan részt vettél az iskola és a Csemadok társadalmi életében. Erre ő felfigyelt. Úgy akart Titeket megbecsülni, hogy javasolt a kommunista párt soraiba. Ezt viszont kivédeni az akkori körülmények között nem lehetett! Így csöppentél ártatlanul a pártba! De bosszút is álltál a magad módján!
Egy időben az irodád a Csemadok kassai székházának az emeletén volt. Ha az ember benyitott Hozzád, szemben volt az íróasztalod. Gustáv Husák államfő arcképe viszont az ajtó fölött lógott. Sötét rámában, hogy az ember mosolygott, csak nem halt meg? Ezen Te is nevettél velem együtt egy jót. Egyszer az elvtársak meglátogattak és kifogásolták, miért nem a fejed fölött lóg az államfő. Te meg pléhpofával azt válaszoltad nekik, azért, mert ha megakadsz a munkában, akkor ránézel, ihletet merítesz, és rögtön tudod folytatni! Ezt nyilván az elvtársak zöme is marhaságként érzékelte, de voltak annyira szolgalelkűek, hogy nem merték vitatni az elhangzottakat. Te csak azt sajnáltad, hogy nincs több időd arra, hogy ilyen válaszokat fogalmazzál meg.
Élénken emlékszem az egyik utolsó pártgyűlésről szóló beszámolódra, melyen részt vettél 1989-ben. Egy egyszerű munkás szólalt fel, aki meghasonulva számolt be arról, hogy ő hitt az eszmében és most szembesült vele, átverték. Ezt rettenetes tragédiaként élte meg. Te pedig rettenetesen sajnáltad, mélyen együttéreztél vele.
Azt sem feledhetem, hogy a vendégművészek vezetését rám bíztad. Bárdi Györgyöt, Lukács Margitot, Sinkovits Imrét…
Idő előtt hagytál itt minket, de köszönjük a Teremtőnek, hogy itt voltál. Hiszen szolgáltad a felvidéki, és azon belül a kassai magyarságot. Pótolhatatlan munkát végeztél!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
