Egykori alma materem, a Kassai Műszaki Egyetem főépületének bejárata felett egész évben ott virít az egyetem megalakulásának évfordulóját jelző, hatalmas méretű poszter. Hetvenkednek! Szülővárosom gimnáziumának a homlokzatán a 65-ös szám ékeskedik. Szép-szép, de azért nekem a 150-es szám jobban tetszik, és azt is tudom, hol kellett volna elhelyezni. Már csak azért is, hogy mások, a kívülállók is tudják, hogy ez az intézmény nem tegnap jött létre, hanem röviddel a kiegyezés után. A történelmi Magyarország területén, elsőként!
R. Bregman az Emberség című könyvében írja: „Ha azt akarjuk, hogy több ezer ember együtt működjön, akkor kell valami, ami egybefogja ezeket az embereket. Ennek a kötőanyagnak a barátságnál erősebbnek kell lennie. Mítoszokra, legendákra van szükség. Ezek a legendák valójában csak a fejünkben, a saját magunk által ismételgetett történetekben léteznek, de hiszünk a létezésükben. És másoknak is elmeséljük, hogy ők is elhiggyék”.
Ennek az intézménynek másfél évszázados hagyománya, irigylésre méltó szellemisége és ma is élő legendái vannak.
Az 1950-es újranyitás utáni első évtizedekben ez az intézmény fogalommá vált. A felvidéki magyar szakoktatás zászlóshajója lett. A Bodrogköztől a Csallóközig befogadta és egybekovácsolta a szakoktatás iránt érdeklődő magyar fiatalokat.
A diákok döntő többsége kollégista volt. Együtt laktak, együtt tanultak és a hétvégeken együtt kirándultak, ezért rengeteg közös élményben volt részük. A végzősök kapcsolatrendszere, összetartó ereje, egymás iránt érzett szolidaritása kiterjedt az egész Felvidékre.
„A felvidéki magyarság történetében példátlan, hogy egy intézmény százötven éven át fennmaradjon a történelem viharaiban, hogy másfél évszázadon át képezzen és neveljen olyan szakembereket, akik világszerte megállják helyüket“ – fogalmazta meg az intézmény egykori diákja, Batta György.
Álmomban egy igazi iparista bulin jártam. Országos találkozóra gyűltek össze az iskola egykori diákjai, hogy megünnepeljék az intézmény születésnapját. Több százan, talán ezren is voltak. Örültek egymásnak, vidámak voltak, és az iskolában eltöltött esztendőkre emlékeztek.
A háború utáni első érettségiző osztály öregdiákjai – az úttörők a színpadon sorakoztak, és a rangidős Duba Gyula szólt az iparistákhoz: „Az iskolára ma is úgy gondolok vissza, mint olyan intézményre, amelytől a szüleim után a legtöbb jót kaptam életemben. Az iskola emberré válást, értelmi emelkedést és ragyogó kalandot hozott magával egyidőben. Nem csak az ismeretek megszerzésének lehetőségét jelentette, de az életismeret és önfegyelem kemény iskoláját is. Amennyire alakított ő minket, annyira befolyásoltuk mi a fejlődését, jövője bontakozását – együtt nőttünk vele. Az a négy év hősi korszak volt az életünkben, amelyet ma már a romantikus nosztalgia árnyai lengenek körül, de hatása bennünk maradt, belénk épült: hús-vérré változott számunkra a kassai iskola szelleme. Emberségünket, magyarságunkat nagyban neki köszönhetjük.“
Bemutatkoztak az Iparista Kis Színpad és a Glóbusz bábegyüttes egykori tagjai.
Ott voltak az Acéltoll egykori szerkesztői, az országos szinten is ismert sportolók, az iparistákból lett pedagógusok, irodalmárok, lelkészek stb. A találkozó fénypontja az iparista bál volt – több száz résztvevővel, mint a kilencvenes években. És a bálterem iparista nótáktól volt hangos: Vékony héja, de vékony héja …, Káposzta, káposzta, téli-nyári káposzta …, Százados úr … stb.
Valószínűleg túl hangosan énekeltek, mert felébredtem. És vége lett a szép álomnak.
(Albert Sándor/Felvidék.ma)
