Harminc éve helyezték üzembe a bősi vízerőművet, ami annak idején komoly nemzetközi feszültséghez vezetett Csehszlovákia és Magyarország között, olyannyira, hogy a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult.
A Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa (KGST, a kommunista országok egyik legfőbb, szövetségi hatalmi szerve) még 1956-ban határozatot hozott a Pozsonytól Fekete-tengerig tartó Duna-szakasz úgymond komplex hasznosításáról. A határozatban szerepeltek – energetikai célú – vízlépcsők is. Szlovák részéről Peter Danišovič, a mai Szlovák Műszaki Egyetem elődjének professzora már az ötvenes évek elején foglalkozni kezdett a dunai vízerőmű kiépítésének tervével, melynek két alternatíváját dolgozta ki.
Magyarország és Csehszlovákia végül 1977-ben államközi szerződést kötött a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről. A szerződéssel együtt a felek megállapodást kötöttek az építkezés során történő kölcsönös segítségnyújtásról. Ez részletezi a megvalósítás ütemtervét, az egymástól átvállalt munkákat és a termelt villamos energiából történő részesedést 1989-ig. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy az energiatermelő berendezéseket 1986–1990 között helyezik üzembe. A szerződést később Gustáv Husák és Kádár János írta alá, miután a két ország parlamentje ratifikálta.
A vízerőmű kiépítése nemcsak az áramtermelést, hanem az árvizek megelőzését és a Duna hajózhatóságának javítását is hivatott volt szolgálni A kivitelezést szlovák részről Július Binder vezette, aki a későbbiek során a pótmegoldás, a „C” variáns fő tervezője volt.
1989-ben azonban Magyarország a környezetvédők tiltakozásának hatására, miszerint állítsák le a természetpusztító építkezést Nagymaroson, elállt az 1977-ben kötött szerződéstől.
Németh Miklós magyar miniszterelnök személyes találkozón jelentette be Ladislav Adamec miniszterelnöknek a nagymarosi építkezés felfüggesztését, s közös felülvizsgálatot javasolt. A csehszlovák miniszterelnök levélben rögzítette álláspontját: szorgalmazta a magyar építési munkák azonnali folytatását; ellenkező esetre kilátásba helyezte a bősi erőmű üzembe helyezéséhez szükséges munkák csak csehszlovák területen történő megvalósítását.
Miután Magyarország elállt a terv megvalósításától, s a magyar miniszterelnök bejelentette, hogy a magyar–csehszlovák közös szakértői tárgyalás eredményeire is tekintettel a dunakiliti építkezést is felfüggeszti, a magyar fél leállította a munkálatokat. Abban az időszakban a szlovák oldalon már a munkálatok 85–90 százalékban készek voltak, így a csehszlovák fél a projekt befejezése mellett döntött a „C” variáns alapján, mely már nem számolt a magyar fél részvételével.
Annak ellenére, hogy az 1991 áprilisában tartott kormányközi tárgyaláson Budapesten a vízlépcsőrendszer kedvezőtlen környezeti hatásait már a csehszlovák fél sem vitatta, műszaki pótintézkedésekkel elháríthatónak ítélte azokat, s hozzálátott a „C” változat, azaz a Duna egyoldalú, csak csehszlovák területen megvalósuló eltereléséhez, melynek munkálatai még novemberben megindultak.
1992. május 19-én sor került a magyar diplomáciai jegyzék átadására a csehszlovák félnek, amely szerint Magyarország 1992. május 25-i hatállyal megszünteti a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról kötött 1977. évi szerződést. Egyúttal, a következmények rendezésére, új államközi szerződés kötésére hívták fel a csehszlovák felet, mely kifogást emelt, hogy a szerződés nem tartalmazta az egyoldalú felmondás lehetőségét.
A csehszlovák fél 1992. október 24-én megkezdte a Duna természetes medréből való elterelését és beindította a nyolc közül az első áramfejlesztő vízturbinát, ezzel üzembe helyezve a bősi vízerőművet.
A csehszlovák építők Dunacsúnynál, a Duna 1851,75 folyamkilométerénél, mintegy 40 kilométer hosszúságban csehszlovák területre terelték a határfolyót. Válaszul a magyar kormány pedig keresetlevelet nyújt be a hágai Nemzetközi Bírósághoz a Duna egyoldalú elterelése miatt.
A történtek ellen tiltakoztak a magyarországi, szlovákiai és környező országbeli környezetvédők és az ügy komoly nemzetközi sajtóvisszhangot váltott ki a várható komoly és visszafordíthatatlan környezeti károk miatt.
1997. szeptember 25-én a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletet hirdetett a bős–nagymarosi ügyben folyó peres eljárásban: mindkét felet elmarasztalta különféle jogsértésekért. Az ítélet szerint Magyarország jogtalanul szüntette meg az 1977. évi vízlépcsőszerződést, Szlovákia pedig jogtalanul helyezte üzembe a bősi erőművet. Az ítélet a végrehajtást illetően részletes iránymutatással szolgált, melyek között a környezetvédelmi szempontokra és az elszámolás (kártérítés) módozataira is kitért.
A szlovák sajtó eltérő értelmezése szerint viszont az ítélet megerősítette az 1977-es szerződés érvényességét és jogosnak ítélte a „C” variáns megvalósítását.
A bősi erőmű mind a nyolc VEG turbináját 1996. május 17-én helyezték üzembe. A vízerőmű részét képezi a kisebb, négyturbinás dunacsúni erőmű is, amely körülbelül 147 gigawattóra éves kapacitással rendelkezik. A VEG önmagában hozzávetőlegesen 2200 gigawattóra villamos energiát termel évente, ami Szlovákia villamosenergia-fogyasztásának mintegy nyolc–tíz százalékát teszi ki.
(NZS/Felvidék.ma)
