Az elmúlt hetekben-hónapokban Szlovákiában ciklikus módon, újra meg újra megjelent a régebben hangosabb, ma csendesebb, de mindig lappangó hungarofóbia. Őszintén megmondom, hogy a politika genetikai melléktermékeként értékelt neonáciktól nem várnék mást, mint hogy ezt a lappangást megtartsák, de érdekes: mostanában valahogy pont ők a csendesebbek.
Hangosabb lett viszont a „toleráns” réteg, mint pl. az agyamentebbnek tűnő külügyminiszterünk, Káčer, aki bármikor képes ordítva uszítani és határrevíziót vizionálni. A mondvacsinált toleránsok sorába préselte be magát a modernkori szlovákiai populizmus etalonja, Matovič is, aki bizony röpke tíz év alatt vált Orbán-ellenesből „magyarbaráttá”. Nem elfeledve, hogy min alapozta meg pártja létrejövetelét, a napokban visszanyúlt az alapokhoz, és bizony ő is „magyarozva” hergelt egyet a szlovák többség nemzetébresztése érdekében.
Nyilván ez csupán a jéghegy csúcsa, mert mint jeleztem, a lappangó hungarofóbia mélyen gyökerezik a szlovákiai többség gondolkodásában. Nem célom a történelmi nézőpontok mezejére tévedni, de annyit talán illik megjegyezni – és érdemes lenne a szlovák történelemkönyvekben pontosítani –, hogy az 1000 éves elnyomás, az általuk magyarosításnak nevezett leghosszabb időszakában bizony a hivatalos nyelv a latin, majd a német volt és csak a 19. század felétől lett azzá a magyar nyelv. A hivatalokban évszázadokig meg sem jelent a magyar nyelv.
A másik önellentmondásos jelentség az 1920 előtti és utáni magyar államalakulat szlovák megnevezése.
Itt a szlovák az Uhorsko és Maďarsko megnevezést használja, azzal a felvetéssel, hogy a trianoni diktátum előtti időszak az bizony Uhorsko, ami nem is Magyarország. Szeretném egyszer megkérdezni, hogy akkor mit értenek a magyar elnyomás alatt, ha szerintük 1920 előtt Magyarország nem is volt?!
Egyébként ezt a csodálatos ellentmondást pár hete a nemzeti párt elnöke, Danko is végigvezette, amikor a látens hungarofóbiától csöpögő műsorvezető kérdésében a revizionizmus párhuzamát hozta fel az orosz–ukrán háború miatt. Danko elmondta, pánikra semmi ok, végül is itt (mármint a mai ország területén) sose létezett magyar államalakulat, mert Uhorsko az nem az. Nyilván, mint mindenki, én is nyugalmat és korrekt viszonyt kívánok a két nemzet tagjai között, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy talán itt lenne az ideje nem hazugságok hálójába keveredni, nem erősen skizofrén gyűlöletre alapozni a jövőt.
Hogy a lappangó fóbia szinte bárhol előbukkan, még olyan helyen is, ahol arra végképp nem számítanánk, azt mi sem mutatja jobban, mint Ondrej Dostál bejegyzése. Tegyem hozzá, hogy pont őt tartottam és tartom az egyik legdemokratikusabb és legkorrektebb szlovák politikusnak. Szóval, az ő bejegyzésében találtam rá arra, hogy a szlovák parlamenti képviselők egy 10 fős csoportja Emanuelle Macronnak a kínai–tajvani kérdés kapcsán megfogalmazott nyilatkozatában piszkált bele simán a magyar–szlovák jószomszédi viszonyba (is).
Mint írták: „Saját történelmi tapasztalataink vannak arról az időszakról, amikor hazánk akaratát figyelmen kívül hagyták a terjeszkedő szomszédunk javára 1938-ban.“
Vajon mi mindent takarhat egy ilyen mondat? Egy esetleges összefüggést kiragadva halkan jegyzem meg, hogy bizony az 1918–20 közötti időszakban senki sem kérdezte, hogy mondjuk a közel 15 milliós Csehszlovákiában lévő 3,1 millió német és 750 ezer magyar mit gondol, az ő kérésük vajon mi lenne.
A 1945 utáni időszakban sem kérdezett senki semmit, Kárpátalján sem kérdezték a lakosokat, hogy ne csupán „magyar” vonalon folytassam a sort.
Nyilván 1918–20-ban, 1938-ban vagy 1945–48-ban sem kérdezték meg a polgárt, hogy mit gondol. De – és hangsúlyosan de – még 1992-ben sem, mert ha akkor Csehszlovákiában népszavazás lett volna, simán elképzelhető, hogy megmarad, nem válik ketté az állam…
A történelem már csak ilyen. A döntés sokszor kérdés nélkül születik meg. Szeszélyes és forgandó, tudjuk ezt ezer meg ezer éve. Azt is tudjuk viszont, hogy a normális együttéléshez egymást megértve, tisztelve lehet eljutni, nem hergelve vagy féligazságokkal teletűzdelt látens fóbiákkal!
(Őry Péter/Felvidék.ma)
