Száz esztendővel ezelőtt a Magyarország „köré font börtönfalakon” újabb rés nyílt, amikor Kerca és Szomoróc 1920. évi felkelése és az első nyugat-magyarországi felkelést követő soproni népszavazás után, 1923 elején tíz, Vas vármegyei falu tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá.
Az 1922. évi második nyugat-magyarországi felkelési kísérlet és a magyar kormány tevékenysége meghozta eredményét, hiszen a Népszövetség Tanácsának 1922. szeptember 19-i döntése alapján 1923. január 10-én nyolc Vas vármegyei község – Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Nagynarda, Magyarkeresztes, Németkeresztes, Pornóapáti, valamint a kőszegi erdő – visszakerült Magyarországhoz.
Az 1922. november 22-i magyar–osztrák csereegyezmény értelmében a Népszövetség elfogadta, hogy 1923. március 8-án és 9-én a magyar érzelmű, ám többségében horvát lakosságú Ólmod és Szentpéterfa község is hazatérjen.
Nem adták ingyen: cserébe négy, németajkú falu: Rendek (Liebing), Rőtfalva (Rattersdorf) – amelyek eredetileg 1922. szeptember 19-én tértek vissza –, Karácsfa (Hagensdorf) és Lovászad (Luising) került Ausztriához.
Herbst Géza udvari tanácsos, Vas vármegye alispánjának jelentése szerint „(…) a vármegye nyugati határvonalán elszakított területen foganatba tett határkiigazítási eljárás egyes szakaszokon végleges befejezést nyervén a határmegállapító központ és a magyar–osztrák határmegállapító bizottság magyar delegációja közölte, hogy a népszövetség tanácsának döntőbírói ítélete folytán Magyarországhoz visszacsatolandó Vasvármegyei területek birtokbavétele 1923. január 10-én fog megtörténni és ugyanekkor a határkiigazítás során elszakítandó terület fog átadatni.
A m. kir. [magyar királyi] kül- és belügyminiszter urak rendeletei alapján a magyar határmegállapító biztos úgyis, mint a magyar kormány képviselője közbejöttével a szükséges intézkedések megtétettek a szóbanlevő községek és területrészek akadálytalan birtokbavételének és a közigazgatási szolgálatnak zavartalan biztosítása érdekében.
Az előzetesen eszközölt megállapodások értelmében a m. kir. vámőrség és csendőrség a terület birtokbavételének időpontját megelőzően 48 órával, azaz 1923. január hó 8-án déli 12 órakor váltották le az osztrák hatósági közegeket, mely szolgálat átvétele a kiadott parancsok értelmében mindenütt fennakadás nélkül megtörtént.
Ez alkalommal a Magyarországnak odaítélt községek ú.m. [úgymint] Kisnarda, Nagynarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Németkeresztes, Magyarkeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, továbbá területrészek Pinkamindszent, Felsőrönök, Rábafüzes és Felsőszölnök községek határában való birtokbavétele volt eszközlendő.
A magyar–osztrák határmegállapító bizottság f.[olyó év] január 10-én Felsőcsatáron és Pornóapátiban megjelenve annak francia elnöke a kérdéses területet az osztrák határmegállapító biztostól átvéve, átadta a magyar határmegállapító biztosnak.
Báró Villani Frigyes követségi tanácsos magyar határmegállapító biztos úgyis, mint a magyar kormány képviselője ezen területet Magyarország számára átvéve annak ilyetén magyar fennhatóság alá helyezése után a községeket és területrészeket Vas vármegye törvényhatósága képviseletében annak első tisztviselőjének hatósága alá helyezte és a közigazgatást átadta.
A községek birtokba vétele után az osztrák megszállás előtt hivatalban volt községi elöljáróság, miután a hűségesküt letette, a jogfolytonosság elvénél fogva a községek ügyeinek vezetését ismét átvette. (…)
A jelzett területen a tanítók elfoglalták állomáshelyeiket, úgy, hogy a népoktatás terén sem állott be fennakadás. A soproni m. kir. posta- és távírdaigazgatóság rendelkezése folytán a postai szolgálat az átadás napján megindult. A határforgalmat és a közbiztonsági szolgálatot az őrshelyekre bevonult m. kir. vámőrség és csendőrség biztosítja.
A birtokbavétel ünnepélyes aktusához az érdekelt katonai és polgári hatóságok, illetve képviselői a helyszínen megjelentek, kiket a községek lakossága Magyarország mellett lelkesen tüntetve igaz magyar hazaszeretettel fogadott.”
A jelentést azon szomorú ténnyel zárta, hogy „a határkiigazítás során az osztrák köztársaságnak ítélt Lovászad községet f. január 10-én a magyar határmegállapító biztos, ill. a magyar–osztrák határmegállapító bizottság elnöke közbejöttével az osztrák hatóság vette birtokába.”
Ezen alkalommal, 14 havi idegen megszállást követően 3421 fő és 11.632 kataszteri hold terület tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá.
Vas vármegye törvényhatósági bizottsága a következőkben zárta ülését: „Vasvármegye közönsége Kisnarda, Alsócsatár, Felsőcsatár, Nagynarda, Németkeresztes, Magyarkeresztes, Horvátlövő és Pornóapáti népét szeretettel öleli keblére.
Testileg ideig-óráig elszakítva lelkileg egy volt a megpróbáltatás nehéz napjaiban. Az elcsatolt lakosság hazafias magatartása, hűséges ragaszkodása az ősi hazához eredményezte azt az örömünnepet, mely felszabadította őt az idegen uralom alól. Vasvármegye közönsége szeretettel üdvözli honfitársait és háláját rójja le az érdekelt lakosság izzó magyar lelkülettől hevített tántoríthatatlan hűségéért.”
Szentpéterfa 1923. március 9-én diadalkapuval várta a visszacsatolási ceremóniára érkezőket.
A Szent István kápolnában Strasser József esperes-plébános Te Deumot mondott, a községi ifjak Németh János tanító vezetésével hazafias verseket és dalokat adtak elő. Traeger Ernő magyar határmegállapító biztos kijelentette: „Reszket a mi szívünk az örömtől és reszket Magyarország földje, hogy Vasvármegye csonka testéhez újra visszakerült egy levált község. A remegő magyar föld és a magyar szívek együttes dobbanásában benne van az egymásra találás feletti örömnek őszinte, mély, bensőséges megnyilvánulása, a hálának barátságos, meleg, meghitt túláradó érzése, a becsületes kitartásnak és az anyaországhoz való hűséges ragaszkodásnak lelket felemelő büszkesége.
Szentpéterfa újra Vas megyéé, Magyarországé, ahonnan a hónapokig tartó hontalanság alatt sem tudott egy pillanatra sem megválni. Ennek a derék községnek horvát anyanyelvű lakosságát a megpróbáltatás nehéz, keserves lelki tusák közepette nem bírta megingatni a sors veszélye, kétségbeejteni a kegyetlen végzet, megtörni a fájdalomnak kínzó szenvedése és kishitűvé tenni a hánykódó, az egyre változó kialakulási lehetőségeknek a kedélyekre ólomsúllyal ránehezedő bizonytalansága. Ez a község tudott a megpróbáltatásban erősnek, a várakozásban türelmesnek, a tűrésben higgadtnak maradni és ennek a községnek lakossága tudott remélni kemény, dacos akarattal, bátor elszántsággal, tudott törhetetlen hittel bízni szíve óhajának, lelke vágyának teljesedésében.
Mi adott e község lakosságának ilyen nagyi erkölcsi erőt, igazságos ügye diadalába vetett ilyen tántoríthatatlan bizalmat? A szeretet az anyaországhoz. A szeretet, amely csodákat művel, amely megmentette Szentpéterfát Magyarországnak.”
Illés György, Pornóapáti plébánosa Szentpéterfa lakosságának hűséges ragaszkodását emelte ki: „Ez a visszacsatolás az egész határkiigazítás során szinte a legnagyobb jelentőségű momentumnak tekinthető. Sopron visszacsatolásánál a lakosság érzelmein kívül sok egyéb tényező is közrehatott. Itt azonban csupán a hazaszeretet, a hála, a hazafias hűség játszott közre; a földdel munkáló nép szeretete és hálája, azé a népé, amely nem felejtette el, hogy néhány száz évvel ezelőtt, amikor mint szerbek ide bejöttek, itt kenyeret kaptak és hazát találtak. Nem túlzás tehát, ha azt állítja, hogyha Sopron »a leghűségesebb város«, akkor ez a község »a leghűségesebb község«.”
Tizenhárom esztendeje június 4. a nemzeti összetartozás napja, ám a gyász és emlékezés helyett szinte mindenütt ünnepséget rendeznek, mintha nekünk a százhárom éve meghozott trianoni békeparancs vidámságra adna okot.
Csak ismételni tudom az általam korábban leírtakat: igen, szükségünk van egy napra, ami a nemzeti összetartozást szimbolizálja, de szerencsétlen volt az a döntés, amely a trianoni békediktátum aláírásának napját, június 4-ét tette meg ennek. A gyásznapon ünnepelni? Istentől vagy ördögtől való ez? A választ az Olvasóra bízom!
Jóval szerencsésebb választásnak bizonyult volna, ha például a balassagyarmati „csehkiverés” (1919. január 29.), a kercai és szomoróci fegyveres ellenállás (1920. augusztus 1.), az első nyugat-magyarországi felkelés kitörése (1921. augusztus 28.), a soproni népszavazás (1921. december 14–16.) a tíz Vas vármegyei falu (1923. január 10. és március 8–9.), Somoskő és Somoskőújfalu hazatérése (1924. február 15.) napja lenne ez. Vagy az első (1938. november 2.) és a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a kárpátaljai (1939. március 15.) és a délvidéki bevonulás (1941. április 11.) évfordulója, hiszen az 1938–1941 közötti országgyarapítás ismét közép-európai hatalommá tette a Magyar Királyságot, a revíziós sikerek pedig az anyaországi és az elszakított magyarság hitét is megerősítette a Magyar Feltámadásban.
Június 4. a legtragikusabb nemzeti gyásznapunk. Tegyünk róla, hogy méltósággal emlékezzünk, álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk mérhetetlen veszteségeinkre, elszakított országrészeinkre és azokra a magyar testvéreinkre, akik másodrangú állampolgárként élnek a belőlünk felhizlalt szomszédos államokban.
Így éljük meg a nemzeti összetartozás napját, ha már ezt a nevet kapta, de június 4. soha nem lesz, sohasem lehet az egy és oszthatatlan magyar nemzetben gondolkodók számára ünnepnap!
Ha a csonka honban a világ négy égtája felé tekintek, a mesterségesen meghúzott jelenlegi határokon túl felsejlik előttem Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Délvidék és az Őrvidék. Valamennyi országrészünkben magyarok milliói élnek idegen impérium alatt. És a sok, szebbnél-szebb, keserédes, könnyfacsaró irredenta dal közül fülemben hallom az Árpád apánk nóta dallamát… „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. Nem veszhet el, ha eddig el nem veszett.” Ám szövegének első mondata jelenünkben már módosításra szorul: Árpád apánk, féltsd hát ősi nemzeted!
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
