1848–1849-ben Bécs sikerrel alkalmazta az„oszd meg és uralkodj” elvet, hiszen nemzetiségeinket sorra ellenünk uszította, bár szép számmal harcoltak a honvédsereg soraiban is tótok, oláhok, németek, ruszinok és bunyevácok. A horvátok között is voltak, akiket szívük a magyar oldalra húzott. Ilyen volt a kétszáztizenöt éve született Knezić Károly tábornok, aki Aradon 1849. október 6-án életével fizetett azért, hogy a magyar ügy mellé állt.
Knezić Károly a varasd-szentgyörgyi császári-királyi 6. határőr gyalogezredhez tartozó Veliki Grđjevacban született 1808. szeptember 6-án. Atyja határőr tisztként szolgált, édesanyja testvére, Johann Benko von Bojnik pedig a császári-királyi hadsereg állományában jutott el a tábornokságig és emelkedett bárói rangra. Tizenhat esztendősen, 1824-ben került a 6. határőr gyalogezred állományába, a grazi katonaiskola elvégzését követően 1826-ban helyezték hadapródként a kassai császári-királyi 34. sorgyalogezredhez. Egri leányt vett feleségül, s 1848 tavaszán Knezić főszázados már két kislány édesapja volt. 1848 októberében őrnagyként, mint a 34/III. sorgyalogzászlóalj parancsnoka harcolt a Délvidéken, két hónap múltán alezredes és a „bácsi sereg” egyik dandárparancsnoka.
Parancsőrtisztje, Bobik Gusztáv főhadnagy visszaemlékezése szerint: „Ifjú korától fogva katonának neveltetvén, Knézich maga a rend volt s a pontosság. Dandárjában, sőt később a hadosztályában is csaknem mindenik tisztet s sokat a legénységből is nevén ismervén, azoknak kényelméről is a lehetőségig gondoskodott, többször mondván: hogy csakis a rongyos s éhes katona gyáva. Útközben szakadatlanul seregénél volt s bizonyára ő éhezett s szomjazott legtöbbet; nélkülözésben pedig annyira ment, hogy a szabadban táborozván, a legsárosabb időben is közönségesen a puszta földre feküdt s hol az ő háta szolgált segédjének, hol meg ennek háta ő neki párnául.”
Az 1849. március 5-i szolnoki ütközet előestéjén Damjanich János tábornok így köszöntötte: „Örömemtől reszketek, hogy az én szemem végre ismét egy szlávot s hozzá még granicsár férfit lát, ki jobban fél az Istentől, mint a világ hatalmasaitól.”
A tavaszi hadjáratot a III. hadtest hadosztályparancsnokaként derekasan küzdötte végig, vitézségének bizonyságaként megkapta a 2. és a 3. osztályú katonai érdemjeleket. 1849 márciusában ezredes, május 1-jén vezérőrnagy, Buda ostromakor a III. hadtest parancsnoka. A harcoktól azonban távol maradt, mert János öccse hadnagyi rangban a védők között szolgált, életét kímélni akarta – ugyanis József bátyja 1848-ban esett el a tiroli császárvadászok századosaként Észak-Itáliában.
Hadtestparancsnokként nem vált be, ráadásul a Damjanich erélyes vezetéséhez szokott alárendeltjei között nem volt népszerű, és az ellenszenvet még inkább fokozta, hogy felesége szoknyáján ült. A peredi csatában tanúsított tétlenségéért Görgei leváltotta és a szabadságharc végén a „tiszai megfigyelő hadtest” parancsnokaként esett orosz fogságba.
Aradon tiszti rangjának elvesztése, ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett kötél általi halálra ítélték. Utolsó óráiban Pléva Balázs minorita áldozópap nyújtott számára lelki vigaszt, Knezić reá bízta hitvesének írt búcsúsorait és jegygyűrűjét.
A hóhér negyedikként szólította a bitófa alá, 1849. október 6-án. „Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt – emlékezett vissza Baló Benjámin református lelkész –, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.
– Hagyja ott! – rivallt rá [Josef] Tichy őrnagy [, a kivégzési négyszög parancsnoka]. – Lát maga az akasztófán úgyis.
Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.”
„Ami az aradi vértanúk emlékének megőrzését illeti, különösebb büszkélkednivalónk nincs. (…) Méltó életrajza azonban egy aradi vértanúnak sincs, a róluk szóló könyvek java része téves adatokat és legendákat hagyományoz tovább egyre eltorzultabb formában. Perük anyagának, naplóiknak, a szemtanúk feljegyzéseinek mindmostanig nem volt megbízható kiadása vagy fordítása.”
– konstatálta 1979-ben a nagyszerű ’48-as történész, Katona Tamás Az aradi vértanúk című kétkötetes dokumentumgyűjtemény előszavában.
Kilenc évvel később a Móra Ferenc Könyvkiadó Ordas Iván Az aradi tizenhárom című könyvét adta ki, majd a rendszerváltoztatás esztendejében került a könyvesboltokba Csorba László történész A tizenhárom aradi vértanú. 140 éve történt (Panoráma) című munkája. Azután 2007-ben jelent meg Hermann Róbert történész szerkesztésében a Vértanúk könyve. A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1849–1854 (Rubicon-Könyvek), amelyben az aradi vértanúk életrajzai is helyet kaptak, ám a néhai Katona Tamás óhaja, miszerint az aradi vértanúkról külön-külön életrajzi kötet jelenjen meg, a Line Design Kiadó jóvoltából csak mostanság látszik megvalósulni.
Hermann Róbert az Aradi vértanúk sorozat szerkesztője, s nemcsak a szélesebb közvélemény előtt ismert aradi tizenhárom, hanem a többiek – így Kazinczy Lajos és Ormai Norbert ezredes, Lenkey János tábornok, Ludwig Hauk alezredes – emlékét is hirdetni kívánja. A kötetek egységesek és bőségesen illusztráltak: az első rész a legújabb kutatási eredmények felhasználásával mutatja be az adott vértanú életrajzát – világossá téve, hogy ők sem voltak hadi félistenek, hanem érző szívű emberek, erényekkel és hibákkal –, a második rész az okmánytár, amelyben az adott vértanúval kapcsolatos 1848–1849-es intézkedések, parancsok, aradi peranyaga és magánlevelezése olvasható.
Hajagos József a szerzője a Knezić Károly tábornok, a szabadságharc horvát vértanúja című munkának (2023), amely e sorozat 15. darabja és a többi kötethez hasonlóan nem csak a hadtörténelem, hanem a magyar nemzet múltja iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják,
hiszen már Görgey István is megírta egykoron: „A történelem a nemzeté, amely megszenvedte. Neki joga van megtudni a teljes igazságot.”
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)