Pásztor Bertalan 1931-ben született Kisrozvágyon. 1956 óta él Dunaújvárosban. A város gimnáziumában magyar nyelvet és irodalmat oktatott, nyugállományba vonulásáig, 1995-ig. Tanárként az irodalmi művek esztétikai értékeit keresve, ezeket nemcsak diákjai, hanem a tágabb olvasóközönség számára is közvetítette. Szakpedagógiai, műelemző és irodalomkritikai cikkei, könyvei jelentek meg. Számos szakmai és művészeti díj tulajdonosa. 92 évesen is aktívan alkotó életet él.
Mikor találkozott először Esterházy János nevével?
Évekkel ezelőtt egy róla szóló rádióműsorban figyeltem fel arra a vele kapcsolatos információra, hogy „ő volt az egyetlen, aki a szlovák parlamentben nem szavazta meg a zsidók deportálásának törvényét”. Mivel jól ismerem a náci német hatalmi gépezet embertelenségét, rendkívüli módon felkeltette az érdeklődésemet, hogy ki volt ez az ember, aki egyedül szembe mert menni az árral, a birodalmi akarattal, s mindezt az emberségre és a hitére hivatkozva merte megtenni. Ettől kezdve nem hagyott nyugodni a személye, és elolvastam minden írást, ami a városi könyvtárban található. Elsőként a róla szóló életrajzi monográfia akadt a kezembe. Már ebben felfigyeltem arra, hogy ennek az embernek az egész élete tulajdonképpen egy nagy drámai folyamat. Megdöbbentett, milyen nagy érték menne veszendőbe, ha erről a rendkívüli személyiségről, s az általa képviselt értékekről megfeledkeznénk, amire mi, magyarok – sajnos – hajlamosak vagyunk. Belső késztetést éreztem, hogy drámát kell írnom az életéről, s az életrajzából azonnal megkezdtem kijegyzetelni a drámai konfliktusokat tartalmazó részleteket. Három évvel ezelőtt láttam munkához s több, mint egy évig írtam az Esterházyak az ár ellen c. drámát, melynek címét Esterházy Lujza, János testvére könyvének a címéből (Szívek az ár ellen) vettem át némi módosítással.
Esterházy Lujza könyve, miként fivérének, Jánosnak az élete is bepillantást enged a felvidéki magyarság 20. századi történetébe is.
Igen hálás vagyok, hogy ezáltal közelebbről megismerhettem, s azóta is nagyobb figyelemmel kísérem a szlovákiai magyarság sorsát, amiből János kapcsán most csupán egy mozzanatot emelnék ki: Beneš elnök a csehszlovák kormányban miniszteri posztot ajánlott fel Esterházy Jánosnak. Cserébe azt kérte, hogy értsen egyet az ő politikájával. Milyen előrelátó volt János, aki erre nemet mondott. Hiszen, ha igent mond, akkor formálisan jóváhagyta volna Beneš felháborító magyarellenes intézkedéseit is, a későbbi, beneši dekrétumokban foglalt jogfosztást, deportálást is. Mivel János nemet mondott e beneši politikára, 1945 után hazaárulónak és fasisztának bélyegezték őt, ami egy égbekiáltó bűn…
Mindezt megtetézte Gustáv Husák, kommunista népbiztos, aki szintén burzsuj és fasiszta háborús bűnösként tartóztatta le és tálcán adta át a szovjeteknek azt az Esterházy Jánost, aki – szerintem – Európa legerkölcsösebb politikusa volt. Úgy éreztem, kötelességem megörökíteni a nevét egy irodalmi műben is. Így született meg az első róla szóló drámám.
Amit nem sokára követett egy második is…
Az Esterházyak az ár ellen című drámám hatodik, azaz a moszkvai jelenetét a dráma publikálása után ifjabb Pálfalvi Jánossal előadtuk itt, Dunaújvárosban az Intercisa Múzeum irodalmi estjén…
A hallgatóságnak nagyon tetszett az előadás, s én akkor úgy éreztem, hogy ezt a hatodik részt, vagyis Esterházy moszkvai kihallgatási jelenetét ki kell emelni és egy külön dráma kereteibe foglalva kibővíteni. Így született meg a Hős és a szájhős csatája című dráma, melyben a Jóság és a Gonoszság összecsapásáról van szó. Nevezhetném úgy is, hogy az emberség és az embertelenség, az értelem és a korlátlan erőszak találkozása ez a dráma.
A vallatótiszt csupán egy formális aláírást kér Esterházytól, akitől ezt a korábban őt tettlegesen is bántalmazó három NKVD-s nyomozó nem tudta kicsikarni. Esterházy azt válaszolja, hogy az igazsághoz hajlandó a nevét adni, de a hazugsághoz soha. Márpedig ez a vallomás, melynek aláírását követelik tőle, teli van szemenszedett hazugsággal. Esterházy ismerte a szovjet erőszakrendszer működését. Megtapasztalhatta, hogy az előzőekben őt ütlegelő és kínzó belügyes tisztekkel szemben neki itt semmilyen esélye nincs. Az ő hatalmukhoz képest ebben a gépezetben ő egy eltaposható porszem csupán.
A fizikai fenyítés után a következő tiszt a cinizmus és a lélektani terror keverékét alkalmazza vele szemben. Vallatás közben halántékához szorítja fegyverét, majd a családja kiirtásával fenyegeti, kezdve a gyermekeken, befejezve az édesanyán, akinek végig kell majd néznie szerettei meggyilkolását. Ez megrendíti Jánost, akiben felmerül a kérdés, hogy ő, aki mások életét megmentette, most a saját családja megmentését ne vállalja?
Ismerős jelenet a bibliai Golgotáról. A kereszten függő Krisztust is ezzel gúnyolták: Mások életét megmentette, s magát nem tudja megmenteni?
Igen, ez a helyzet valóban megrendíti Jánost, s mivel mélyen hívő ember, Istenhez fordulva, tőle kér tanácsot, mit kell tennie? Tudja, hogy szembefordul eddigi erkölcsi felfogásával, ha aláírásával felvállal egy hazug vallomást. Itt, ez esetben tulajdonképp le kell győznie a saját erkölcsi magasabbrendűségébe vetett hitét is és meg kell aláznia magát a vallatójával szemben, sőt a vele együtt elhurcolt rabtársaival szemben is, akikkel később szembesítik… Ő azonban ezt is vállalja, s ezzel nemcsak szerettei életét menti meg, hanem képes önmagát is legyőzni. Igaz, jön az újabb arculcsapás, az aláírás után a kihallgató tiszt röhögő cinizmussal vágja a képébe, „csak mese volt a kiirtás, s te el is hitted, hogy ezt megtesszük?”
Ki a győztes, ki a vesztes ebben a jelenetben?
Ez az igazi kérdés, mert itt egy ellentétes mozgást látunk. A tiszt biztos benne, hogy ő a győztes, hisz megvan Esterházy bűnösséget beismerő aláírása, ráadásul porba taposta áldozata önbecsülését is. Önteltségében nem képes felfedezni, hogy erkölcsi értelemben itt ő került a mélybe, nem Esterházy, aki az igazság szempontját tekintve fölébe tudott emelkedni kihallgatójának.
A dráma tehát bemutatja Esterházy lelki átalakulását is?
Én persze nem voltam ott ennél a jelenetnél, de éreztem, hogy nem adhatok ki a kezem alól olyan művet, ami ellentétes lenne Esterházy életével, erkölcsi alapállásával, igazságérzetével, meggyőződésével. Annyira át tudtam érezni Esterházy János dilemmáját, hogy szinte belebújtam a bőrébe, hogy lélektani szempontból tudjam azt a folyamatot ábrázolni, amin neki át kellett mennie.
Mi az, ami ennyire megragadta Esterházy életében?
Amikor vele foglalkoztam, úgy éreztem, lélekben rokonok vagyunk. Teljes mértékben azonosulni tudtam azzal az alapállásával, hogy az embernek vállalnia kell a felelősséget az életéért, a tetteiért, ki kell állnia az igazság mellett, vállalnia kell a hitét és meggyőződését ország világ előtt, még akkor is, ha ezért sokszor nem dicséret, hanem megaláztatást kell elviselnie. Hasonló helyzeteket én is sokszor átéltem az életemben, mert nem voltam talpnyaló, s nem hallgattam el kritikai észrevételeimet, akkor sem, amikor mások erre késztettek. Ezért volt számomra nagyon vonzó Esterházy János minden állásfoglalása, magyarságtudata és mély embersége. Írástudóként úgy éreztem, hogy meg kell örökítenem ezt az embert, akire annyi üldöztetés, megaláztatás és rágalom zúdult és még ma sem hagynak neki békét. Pedig ő nem menekült el a sorsa elől és nem vállalta a szökést sem, mert lelkiismerete tiszta volt és bízott az igazság győzelmében. Úgy fogalmaztam magamban, hogy az ő élete arany volt a sártengerben, ami őt körülvette.
Mi készteti arra, hogy történelmi személyiségekről és az ő szerepükről írjon?
A múltat ismerni és értékelni kell. Ha közelebbről megvizsgálunk egy-egy történelmi személyiséget vagy eseményt, jobban kiderülnek, szembetűnnek az igazság árnyalatai, melyek nagyon fontosak egy-egy személyiség történelmi szerepének megítélésében. Mi, magyarok nagyon közömbösek vagyunk történelmi személyiségeink megbecsülésének tárgyában. Az Orleans-i szűz, Jeanne d’Arc életéről a franciák mennyi filmet készítettek, festményt és szobrot alkottak, regényt írtak. S nálunk ki emlékezik Zrínyi Ilonára, aki három évig tartotta, védte Munkács várát, s végül úgy adta azt fel, hogy megkímélte a ma is álló várat és a bennlévő embereket is. Miért nem foglalkozunk többet Árpád-házi nagy királyainkkal vagy a későbbi Károly Róberttel, Mátyással stb. akik mind európai jelentőségű dolgokat vittek végbe. De a múltat és annak nagy történelmi személyiségeit csak akkor lehet becsülni, ha megismerjük őket és tanulni tudunk, akarunk tőlük. Ezért kell feltárnunk a múltunk értékeit, s azért kell azokat tovább alkotni és újrateremteni, hogy értékes legyen a jelenünk és a jövőnk is. Az érték nem sült galambként száll felénk, folyamatosan meg kell küzdeni érte. Mint ahogy az igazi emberségünkért, magyarságunkért és európaiságunkért is harcolni, küzdeni kell. Ehhez hozzáteszem, hogy a mi magyarságunk és európaiságunk mindig is a hit, az erkölcs, az igazságosság és a szuverenitás értékeihez kapcsolódott, mondhatnám elképzelhetetlen volt ezen értékek nélkül. S aki ezen értékek nélkül képzeli el a magyarságot és az európaiságot, az tévutakra akar vezetni minket, s a nemzeti érdekek megtartása és összefogása helyett valami központosított akarat által felülről irányított, elnyomott és felhígított kisebbséggé akar más nemzetekkel együtt bennünket is degradálni. Történelmi nagyjaink, köztük Esterházy János is, arra tanítanak minket, hogy miképpen kell védekeznünk az ilyen tendenciák ellen, amelyek – sajnos – ma is veszélyeztetnek bennünket.
(Molnár Imre/Felvidék.ma)
