2023-ban második alkalommal hirdette meg a Csemadok Országos Elnöksége esszéíró pályázatát. Ennek célja felhívni a figyelmet kulturális szervezetünk szórványprogramjára, illetve az anyanyelvünk és a magyarságunk értékeire való fókuszálás. A pályázat meghirdetése és értékelése közti időszakban emlékezünk meg a magyar szórvány és anyanyelvünk napjairól, az eredményhirdetésre a magyar kultúra napján kerül sor. Ennek szimbolikus jelentősége van – véli Kiss Beáta, a Csemadok szórványokért felelős elnökségi tagja.
A fődíjas a bacsfai Végh Brigitta pedagógus lett, aki a harmadik kategóriában nevezett. Kiemelt díjat kapott az első kategóriában induló tavalyi fődíjas, Bukovszky Borbála, a szentpéteri Kossányi József Alapiskola tanulója. Különdíjban részesült Csáky Gréta, az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola tanulója a második korosztályi kategóriában, valamint Mente Róbert, a barsi református egyházmegye világi főjegyzője Pozbáról a 3. kategóriában.
Most Csáky Gréta írását olvashatják.
„Én halálig kérdezem kíváncsian, mennyit érek én, hogy itt születtem, s élek Európa kellős közepén?“ (Gyurcsó István)
Sok ember számára az anyanyelv és annak mindennapi használata természetes dolog. Nem fűződik sem a kifejezéshez, sem az anyanyelv használatához annyi érzelem, mint a mi speciális helyzetünkben. Mi, Felvidéken élő magyarok, különleges viszonyt ápolunk a saját anyanyelvünkkel, mert minden nap meg kell küzdenünk a használatáért.
Míg más népeknek teljesen természetes dolog, hogy minden nap használják a saját anyanyelvüket, addig nekünk, kisebbségben élő magyaroknak, bizony sokszor meg kell harcolnunk azért, hogy anyanyelvünkön beszéljünk. Pedig ennek teljesen természetesnek kellene lennie. Mint ahogy annak is, hogy az anyanyelvünkön tanuljunk, hogy a mindennapi életben használjuk, hogy az ügyintézésben saját anyanyelvünkön intézhessük ügyes-bajos dolgainkat a hivatalokban, hogy vásárláskor anyanyelvünkön olvashassuk a termékek leírását vagy funkcióit. Ennek a felsorolásnak talán soha nem is lenne vége, ha mindet le szeretnénk jegyezni.
Szerencsés az az ember, akinek fogalma sincs arról, amiről most írok. Szerencsés az a gyermek, akinek soha nem volt olyan gondja, hogy hogyan is fog jegyet kérni a buszon, ha olyan járművezető fog jönni, aki nem ért magyarul. Szerencsés az a gyermek, akinek nem volt olyan élménye, hogy ha Magyarországon nyaral, az tetszik neki a legjobban, ami ki van írva, azt mindent megérti, mert az anyanyelvén van írva. Szerencsés az a gyermek, akinek természetes, hogy a nevét születésekor úgy jegyzik be, hogy nem kell semmilyen kérvényt beadni azért, hogy egy idegen nyelv névhasználatát ne kérje, és saját anyanyelvén jegyezzék a nevét. Szerencsés az a gyermek, akinek soha nem kellett magyarigazolványt igényelnie, hogy bizonygassa, hogy bizony ő magyar nemzetiségű. Szerencsés az a gyermek, aki magyarnak született, és erre büszke lehet minden előítélet nélkül.
Csak sajnos, mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Nekünk minden nap meg kell küzdenünk, hogy nemzetiségünk és anyanyelvhasználatunk miatt ne legyünk hátrányosan megkülönböztetve. Pedig állítólag ezt már politikailag sem szabadna korlátozni. De sajnos, ami papíron van, az a gyakorlatban nem valósul meg.
Ennek a sok negatív hatásnak az lett a következménye egyesek számára, olyan viselkedésformát váltott ki, hogy elkezdtek az állami nyelvhasználathoz ragaszkodni, olyan nyelvű iskolát választani, ami egy gyermekben nagyon erős identitástudat-zavart okozhat.
Ezáltal kimaradtak azokból az élményekből, ami viszont nekünk, magyaroknak megmaradt!
Mert nincs is annál jobb, amikor együtt szavalod a televízióban a Szeptember végén-t Latinovits Zoltánnal, hiszen ezt mindenki tudja, vagy kapásból rávágod az 1526-ot arra a kérdésre, hogy mikor volt a mohácsi csata, és hogy a déli harangszó nem az ebédet jelzi, vagy az 1222 évszámról csakis az Aranybulla kiadása juthat az eszedbe. Amikor teli torokból énekled az olimpiai arany megnyerésénél játszott himnuszt, és a végén kicsordul a könny a szemedből, pedig nem is akartál sírni. Vagy amikor Szoboszlai gólja után egy hétig nincs hangod, olyat kiabáltál, és a DAC-meccs elején a Nélküled eléneklésében benne van szíved minden magyarsága. Amikor felborzolja a kedélyedet, ha valaki leírja az olyan szót j-vel vagy a virsli helyett párky-t kér (ez a szó szlovák megfelelője). Amikor tisztában vagy azzal, hogy anyám tyúkja a házban lakik, és a kutya sem bántja, vagy, hogy miért mondják egy erős emberre, hogy olyan, mint Toldi Miklós. Amikor tudod, hogy a – Nyergelj, fordulj! – az új jelszó, hogy Tímár Mihály nem azért volt aranyember, mert aranya volt, és hogyha Abigélnek megírod a titkod, akkor segíteni fog. Amikor büszkeségtől dagad a melled, ha Rubik Ernőről, Semmelweis Ignácról, Selye Jánosról azt mondják, hogy ő is magyar.
Nekünk Magyarországra kell utaznunk, ha március 15-én minden rosszalló tekintet nélkül szeretnénk kokárdát viselni, mert a szülőföldünkön sajnos van, aki emiatt idegesen szól rád az utcán. Sokak számára még mindig érthetetlen, hogy nekünk ugyanúgy fáj, hogy az 1956. október 23-án kitört forradalom alatt nem érkezett meg a beígért amerikai segítség, és mi is büszkén vállaltuk magyarságunkat Nagy Imre újratemetésén is. Érthetetlen, hogy sokaknak még mindig magyaráznunk kell, hogy Márai Sándor vagy Rákóczi Ferenc miért köthető Kassához, hogy miért Pozsonyban van a magyar uralkodók koronázási temploma, hogy valaha őseink a jelenlegi lakhelyem, Felsőszemeréd templomára rovásírással vésték a templom bejárata fölé az építő nevét és az évszámot, hogy az ipolysági bank homlokzatára miért magyarul van felírva, hogy: Ipolysági Takarékpénztár. Mi ismerjük az érzést, amit Wass Albert leírt az Üzenet haza című versében, és érezzük a nyomatékosságot, hogy ’a kő marad’. Mi tudjuk, Magyarország az egyetlen olyan ország, amit saját maga vesz körül.
Az anyanyelv az mellett, hogy egy ember kifejezőeszköze rengeteg funkciót tölt be. Meghatározza hovatartozását, egy nemzethez való tartozását, mi esetünkben pedig egy, a határ túloldalán rekedt közösséghez való tartozását is. Szűkebb értelemben pedig a palóc nyelvjáráshoz tartozás egy igazi kuriózum, mert az anyaországban sokszor már eltűnőben vannak a nyelvjárások használói. Pedig Mikszáthtól már megtanultuk, hogy büszke palócoknak és egyben művelt magyaroknak kell lennünk. A külhoni magyaroknál ez is megőrződik erősen, legyen az bármelyik nyelvjárás bármelyik földrajzi területen. Példának kell tekintenünk Reményik Sándor gondolatát, és nem szabad hagynunk a „templomot és az iskolát”, mert ez a két hely az, ahol még meg tudjuk őrizni és gyakorolni tudjuk anyanyelvünket.
Ha összegeznem kellene, mégis azt mondanám, hogy minden kellemetlen és negatív hatás ellenére is jó magyar anyanyelvűnek lenni, jó magyarnak lenni, jó felvidéki magyarnak lenni! Feladatunk és egyben kimondatlan küldetésünk is, hogy szülőföldünkön megőrizzük anyanyelvünket, nemzetiségünket, identitásunkat, vallásunkat. Hiszen ez a legnagyobb összetartó erő, ami még sok ezer évig a záloga lehet annak, amit az elmúlt évszázadok is igazoltak, hogy ennek a népnek itt a hazája, ha még a balsors is tépi néha. De a víg esztendőket mi hozhatjuk el, és nemcsak bűnhődni kell a népünknek, hanem felemelkedni is. Ez rajtunk, egy éppen most formálódó generáción is múlik majd.
(Felvidék.ma)
