A húsvét felé tartó nagyböjti lelki zarándoklaton a mai vasárnap a Laetare nevet viseli az egyetemes keresztyén ünnepnaptárban. Kulcsigéje: „Örüljetek Jeruzsálemmel!” (Ézs 66,10). Rögtön belénk villámlik a kérdés: De lehet örülni ma Jeruzsálemmel? Amikor annyian sírnak minden oldalon? Vagy lehet önfeledten örülni idehaza, amikor a közbeszédet annyi Krisztus-talan, így embertelen indulat, szöveg, goodnews és badnews, fakenews szabdalja szét?
Nem inkább akkor járunk közelebb a valósághoz, amikor odafigyelünk Isten Igéjére, amely valami mély hiányt fogalmaz meg: „Nevetés közben is fáj a szív, és végre az öröm fordul szomorúságra” (Példabeszédek 14,13). Örömcsenő, örömvesztő világunkban hol és miben találhatunk örömet? Igen, van, aki erre kapásból így válaszol: a gyermekeimben, a társamban, a családomban. Úgy legyen, de egy idő múlva rájövünk, az öröm csak vendégségben jár közöttünk. Hivatásban, munkában? Talán, amíg nem érnek csalódások, hátratételek, megalázó csűrcsavarok, igazságtalanságok. Szerelemben, pénzben, karrierben?
Egy időre talán, de kitart-e az ilyen öröm életünk végéig? Fátyolfelhők is meg-megjelennek az égen, bánatfelhők is árnyékot vethetnek szívünkre. A rész szerintiség, a töredékességek világában (1Kor 13,9kk) egyetlen fix pontunk Isten Igéje, amelyben megtaláljuk kérdéseinkre a választ: „Te tanítasz engem az élet ösvényére, nálad teljes az öröm, jobbodon örök gyönyörűség van” (Zsoltárok 16,11 – Károli fordítás).
A görög fordításban ezt olvassuk: betöltesz engem örömmel, a latinban a laetitia szó szerepel. Ami nagyon kifejező, s többet mond a magyar fordításnál, ez: in finem/eis telosz – a végig, mindvégig kitart ez az öröm.
A magyar fordítás „örökké tart” fogalmazásával Károli és az új fordítás is feltehetőleg arra utal, hogy az öröm az, ami a Földön és a mennyben is jellemzi Isten népének „közhangulatát”, közérzetét, ami nem függ semmi és senki mástól, egyedül Istentől és Jézus Krisztus befogadott Igéjétől, s a Szentlélek által, aki utunkon mindvégig „adagolja” az öröm hajtóenergiáját.
Isten örömódái
Valóban a fenséges aranyrögök megleléséhez hasonlítható talán leginkább a viszonylagosságok és ócsítások világában az öröm. F. Schiller német költő 1785-ben írta meg Örömódáját, amit aztán Ludwig van Beethoven a 9. szimfónia negyedik, záró tételében zenésített meg. 1985 óta az Európai Unió hivatalos himnusza. Amikor felcsendülnek a testvériséget hirdető felemelő dallamok, újabban nekem valami egészen más is eszembe jut. Az, hogy Istenünknek, a Szentháromság egy örök Istennek és a keresztyén hitnek is megvannak az örömódái.
Hiszen Isten nem búsulásában alkotta meg a világot, a világokat, az embert és az emberiséget, hanem örömében, hogy objektiválja, önmagából kivetítse, tárgyiasítsa, megszemélyesítse mint egy alkotóművész, lénye lényegét: társas, közösségi, Vele és egymással kommuniós létre hívjon mindent. Azt olvassuk a teremtéstörténetben, hogy minden lét- és létezés alkotó teremtési szakaszt az Úr megjelölt ezzel: „Íme, látta Isten, hogy ez jó”. S ami jó, az szép és igaz is. Isten örömódáiban örök Komponistaként gyönyörű kottafejekként jeleníti meg a létezőket, az égben, földön, tengerekben megjelenő élőlényeket.
Kottafejek a nagy kórusműben, a szinte kozmikus, de mindenképpen planetáris örömódában az emberek, férfiak és nők, gyermekek és idősek, minden generáció egy-egy dallamfutam a nagy ódában. És a nemzetek, a családok is. A nyelvek és a kultúrák is, amelyek akár hitvallásszerű bibliás hittel, akár csak örömre hangolt lélekkel zengik a lét és léteztető nagy Teremtő, a Láthatatlan Komponista mégis érzékelhető örömódáját. Minden örömpillanatunk egy kiénekelt dallamfutam a nagy remekműből, az Ő örömódájából. Ennek fenséges futamai, szólamai felcsendülnek a zsoltárok verseiben, és magában az evangéliumban, az örömüzenetben. Hangolódjunk rá, ismerjük fel minél több pozitív mozzanatban Isten minket is a nagy zeneműbe belekomponáló hívását!
Az öröm kátéja a Felkelő Nap országából
Sok évvel ezelőtt történt, még Pesterzsébet-Szabótelepen voltam gyülekezeti lelkész, hirtelen-váratlan, égi meglepetésként és mennyei ajándékként meglátogatott egy református lelkésztársam a felkelő nap országából, Japánból. Éppen Heidelbergben megszerzett friss teológiai doktorátusával tartott haza. Tzuneaki Katonak hívták. Most utólag azt írhatom le boldogan, hogy igazzá lett az Ige: „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). Pontosan ez történt. Kato testvérem lelkészként, tudósként örömkövete volt Istennek. És mit tesz Isten? Mintegy 20 évvel pesterzsébeti látogatása után, amikor gyülekezeti bibliaóránkon még fel is olvasott Bibliájából japánul, olyan csodadolgot művelt, aminek világhíre ment. Nevezetesen megírta és kiadatta az egykori japán császárvárosban, Kyotoban élő gyülekezetében megfogalmazott Japán Kátéját az örömről.
Magamban játékosan így nevezem: Kato Kátéját. Kérdezz-felelek stílusban, amint a példaadó Heidelbergi Kátéban fél évezrede tanuljuk-tanítjuk református hitünk lényegét. Csakhogy… Kato lelkészkolléga éppen azt adta japán népének, nem csak reformátusoknak, amire nekik nagyon nagy szükségük volt, van. Nemzetként. Egyik ismerőse, Rudolph Bohren református professzor meglátogatta őt Kyotoban, s elcsodálkozott maga is azon az örömódán, amit Kato belekomponált Japán Kátéjába. Ezt írta Bohren:
„A japán lélek történelmüket átlengő halálvágyó és mélabús tapasztalatára ez a Káté lelkigondozói módon reflektál. Kátéját az örömmel kezdi. Hiszen az öröm az evangélium alfája és ómegája. Az első kérdés így hangzik: »Miféle örömről van szó?«
A válasz: »Öröm afölött, hogy megkapom a Szentlelket, Isten erejét. Ő tesz engem Isten gyermekévé, aki által Istent, az Úr Jézus Krisztus Atyját úgy szólíthatom meg, mint az én Atyámat, a mi Atyánkat. Isten az én örömöm«.
A további kérdésekre adott válaszok ebben a Japán Kátéban felülemelik Isten haláltól még mindig fenyegetett gyermekeit az elmúláson, és felvértezik őket a mélabúval szemben: A halálon túl az Úrhoz válunk hasonlóvá, és osztozunk abban a reményben, hogy vele együtt fogunk majd megelevenedni.”
A kiskáténak az öröm a cantus firmusa, főszólama, ami nem csak a felnőttképzésben ragadja meg a hallgatók figyelmét, hanem a gyermekekét is a hitoktatásban. Így lesz az öröm a nevelés nemzeti eszközévé és a földi életutak végcéljává – egyszerre kezdetté és véggé.
Ez a szemlélet pedig képes teljesen áthangolni a legkülönbözőbb fóbiák, félelmek, szorongások fogságában leledző lelkeket Kyotoban és Budapesten, Heidelbergben és Genfben.
Létrangosító, létezésünknek teljesebb értelmet kínáló gyönyörű és igaz üzenet árad felénk a felkelő nap országából is. Keresztyén örömről, amelynek sem földrajzilag, sem téridőben, sem a látható és láthatatlan dimenziókban nincs határa. Ebből a céladó, minden mélabún túlemelő isteni örömódából adjon mennyei Atyánk részesülést mindannyiunknak Fia által ezen a vasárnapon, és földi zarándokútunk minden napján!
(Dr. Békefy Lajos)
