Vannak az egyházi évben az üdvözítés történetének páratlan eseményeivel (karácsony, húsvét, mennybemenetel, pünkösd) nem rangosított vasárnapok. Mégis minden vasárnapnak a legnagyobb értéke, rangja az, hogy az Úr napja, Feltámadott Urunk által felminősített cezúra az idő ünneptelenül hömpölygő folyamában. Az eltömegesítő világhálók emberi minőséget süllyesztő rombolása ellenében is. A magányos és a pallérozatlanság hiányában önhitté vált tömegemberek lesújtó szellemi-erkölcsi dagonyázása közben is.
Most éppen a Szentháromság napja utáni 7. vasárnapon kiváltképpen látjuk ezt, amikor egészen sajátos módon szólít meg minden keresztyént (és transzmateriális kapaszkodót kereső embert), felekezeti hovatartozástól függetlenül az élő Ige.
A herrnhuti Losung vezérfonala szerint Pálnak az efézusi gyülekezethez írott levele alapján így: „Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek” (2,19). Halmozott rangosítása ez az Ige kétezer év óta minden keresztyén életnek, bármilyen korban, nemben, egészségügyi vagy anyagi helyzetben is éljen közülünk bárki. A felrangosítás erről szól: nem vagyunk jött-mentek a történelem színpadján, miként azt a sok évszázadnyi ateizmus, sok száz évnyi keresztyénüldözés akarta Krisztus követőire rásütni.
A görög eredeti szöveg számos asszociációt ébreszt az érdeklődő igeolvasóban. Nem vagyunk jövevények sem az Isten által teremtett Földön, sem hazánkban, sem a népek világában. Sőt: idegenek sem vagyunk a különböző korokban, világtájakon, hitek, tévhitek és vallások, álvallások hemzsegő konkurrencia-, és rivalizáló porondján, „vallási piacán”. Az eredeti szó a xenoi-t használja az idegenekre. Isten mindenütt otthon van teremtett világában, hogyan lehetne az Ő népe, a testi és a lelki Izrael idegen abban a világban, amelyik a Teremtő alkotása? Nem csak hogy xenoi-ok nem vagyunk, de a legtávolabb áll tőlünk, mert Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. A xenofóbia, az idegengyűlölet szóba sem kerülhet. Jó lenne ezt az evangéliumi-antropológiai-egyháztani alapvonást minden keresztyén hívőnek és minden nem keresztyénnek jobban átgondolni. S az így deklarált etikai alapelvet tiszteletben tartani és tartatni.
Mik vagyunk tehát? Mi a deklarált, az isteni kijelentésben meghatározott rangunk, küldetésünk, mandátumunk?
Az, hogy a szentek polgártársai legyünk, aminek megértéséhez szintén egy gazdag tartalmú szó vezet el: szünpolitheia – az Újszövetségben egyedül itt szerepelő szó jelentésében benne van a polisz, a város, és a szün– előtag, ami az együtt-et, a szünfóniában, összhangban lévőt jelenti. A keresztyén emberek a szentek, az elválasztottak, a világ alapjainak megteremtése előtt már Isten rendelésében szereplők közé tartozók, hívő társak. Nem szentek általános és rosszul értett módon, de a szentek által, a kiválasztottak által megélt értékrend, bibliai minták, normák követésére odaszánt életek ők. Az előttünk élt imádkozók, Krisztus-követők sok-sok pneumatikus generációja ők, és a velünk egy időben élők, meg az utánunk következő Krisztus-hívők hatalmas serege, Isten városának, a mennyek országának polgárai. Így vagyunk oikeioi, Isten házának a népe, nem csak a kézzel épített templomé, hanem annak a háznak, aminek építőkövei lelki kövekből helyeződnek az idők folyamán egymásra.
Ebben a szóban az oikosz = ház szó a földi és örök otthonteremtő isteni építészet gazdagsága is benne van. Pár sorral lejjebb ez a szó újabb szün- együtt előtaggal variálódik: szün-oikodomein = együtt épülni (2,22) Isten hajlékává a Lélek által.
Mik vagyunk tehát? A legnagyobb országépítésre, az egyszerre földi és mennyei építésre elhívottak, arra méltatottak, hogy Istennek keresztyén tanúiként munkálkodjunk egész életünkben és életünkkel az országépítésen. Közben magunk is épüljünk fel, részesüljünk Isten örök országa lelki javaiból. Nagyon jól időzítette a történelem Ura, hogy a 20. század közepétől egyre erőteljesebben megindította a lelkileg kiszáradó, kiégett, anyagi csapdákban bukdácsoló emberiségben a pneumatikus Szentlélek ébredést.
Az efezusi Igéket (2,22 és köv) lelki kulccsá téve gyülekezeteink, hívő népünk, lelkészeink, presbitereink, minden szintű egyházi hierarchia tagjai számára. Lelki tükörként tartja ezen a vasárnapon is elénk, hogy feltegyük a helyzet-, és állapot felmérő lelkiismereti kérdést: vagyunk-e, s mennyire vagyunk mindenki számára látható módon polgártársai a szenteknek, Istennek háza népe, akiktől távol áll a xenofóbia, mindenfajta idegengyűlölet? Nem a „mindenevő, mindent elfogadó naiv vagy bárgyú elvtelenség” okán, hanem a Krisztusban kapott lelki oikodomikus szövetség jogán és okán. Hiszen nekünk kegyelemből, hit által van határozott pneumatikus identitásunk. Ezért nem engedhetünk meg magunknak semmiféle idegengyűlöletet, még csak idegenkedést, sunyítást sem. Semmiféle gyűlöletbeszédet, megosztó indulatot, latens antiszemitizmust, lejárató szándékkal sugalmazott véleményterjesztést felebarátainkról, felekezeti fóbiát vagy ellenszenvet sem. Szün-fóniára, összhangra, béketeremtésre vagyunk rendelve – Krisztusban és Krisztus Lelke által.
Számomra a mai napig felfoghatatlan, értelmezhetetlen, hogy Kálvin Jánosnak, a Szentlélek teológusának evangéliumi-lelki törvények szerint elgondolt, Genfben hatalmas erőfeszítésekkel épített egyházát és a hatalommegosztás paritásos rendszerén nyugvó, világtörténelmi jelentőségű theokratikus demokráciáját, s ennek kibontakoztatását miért nem tudtuk folytatni. A pneumatikus, Szentlélek általi ébredést, a lelki együvé épülést az elmúlt időkben és szerte a Kárpát-hazában?! Azt, amit annyi nagyszerű protestáns pneumatológus a 20. században és napjainkban is szorgalmaz, sürget teológiai, etikai, társadalmi mozgatóerővé szintétizálva a Szentlélek prizmáján át felrangosított kálvini örökséget?! Például G. Müller-Fahrenholz, aki „Ébreszd a világot – Hitünk Isten Lelkében a fenyegetett világban” címen, 1993-ban megjelent briliáns könyvében kibontotta a lelki házzá épülés mozzanatait. Évtizedeken át Latin-Amerikában próbálta ki pneumatikus – egyéni és közösségi – életvezetési rendszerét.
Miről? Isten titkainak sáfárságáról, a lelki menedzsmentről, az oikonomoszokról, a lelki építőkről, az oikodómia újszövetségi mintáiról. A lelki házzá építésről, ami gyülekezetépítési elv, és a lelki ökumenikus mozgalom egyik alaptényezőjéről. Tanulságosan és taníthatóan ír az oikodomikus szövetség keretében végzendő munkáról az Igazság Lelke vezetésével, e szövetség tartalmaként a vigasztalás és a bátorítás egyetemes, embersegítő gyakorlatáról, a hűségről, mint oikodomikus, építő erényről, s az oikodomikus fantáziáról a teremtett világ oltalmazásában. Minden „ünneptelen” vasárnapunkat ünneppé szentelő, hétköznapokra is létragyogást és sorsértelmet sugárzó innovatív, pneumatikus inspirációkról. A másik könyv pedig a heidelbergi M. Welker professzoré, amit a kolozsvári Exit kiadó jelentetett meg, Isten Lelkéről, a Szentlélek teológiájáról, a realista teológiáról, az istenismeret-irgalom-jog szoros szimfóniájáról, együtthatásáról és összetartozásáról. Olyan kincsek vannak előttünk, amelyeknek gyakran nem is vagyunk tudatában! Ideje lenne ráébredni, s élni velük folyamatos lelki tanulásban, a meddő és megalázó szóviták, belkörű presztízsharcok, kisebb-nagyobb mellébeszélések szélmalomharcai ellenében!
Ilyen felértékelő igei dekrétum, nyilatkozat és hagyaték örököseiként minden pillanatban megtalálhatjuk ennek a sajátos és csodálatos szövetségi rendnek a jeladásait. Megnyílt fülekkel, szemmel és szívvel! Olyan imákban, hűsítő gondolathullámokban is, amelyek a mögöttünk maradt hét lelki gyöngyszemei, lelki fáklyácskái. Kettőt idézek ebből a rangosító gondolat-, és imakincsből, ami hiszem, nem csak az én lelkemet ragadta meg:
„Nem eshetsz mélyebbre, csak Isten kezébe! E kéz a legmélyebb mélységek alatt is jelen van. Kezét Ő mindannyiunk javára irgalmasan és láthatatlanul kiterjeszti. Isten vesz körül minket a téridő minden részében, pillanatában. Ezért élhetünk és maradhatunk Őbenne örökké” (Arnold Pötzsch).
„Teremtett világodba rejtetted el arcodat, a csend rendjébe, amivel a mindenséget fenntartod, növényeket, virágokat, állatokat és a létezés sokféleségét. Amit pedig létrehoztál, azt nem hagyod el, nem hagyod magára. Az emberlétben is arcod lenyomatát csodáljuk. Sebeink és félelmeink közben is gyógyítóként vagy jelen. Ki nem oltod a pislákoló gyertyabelet, sem a pislákoló lelkeket. Mert leheletedre vigyázol mindenben és mindenkiben. Magasztalunk, hódolunk Előtted egész létezésünkkel, végtelen kegyelem Három-Egy-Istene. Ámen” (Joachim Vobbe).
(Dr. Békefy Lajos)
