A Hajnalcsillag, Aki majd felragyog szívünkben (2Pét 1,19), azon az első adventen ilyentájt még csak Mária szíve alatt ragyogott. De már átragyogta az egész földi létet. Hiszen Mária már tudta a méhéből megszületni készülő Kisdedről: „nagy lesz ő, és a Magasságos fiának nevezik majd” (Luk 1,22). Ezért vigyázott minden mozdulatára, a szamárcsikó lépteire, hogy a Magasságos Fiának még csak gondolatnyi kárt se okozzon.
Nem volt egyszerű ez a zarándokút. A galileai Názáretből Józsefnek Júdeába kellett gyalogolnia, hogy Dávid városába, Bethlehembe időben megérkezzék az összeírásra, a népszámlálására és az isteni Csodára. Így „eljött születésének ideje” (Luk 1,6).
Gondoljunk ma arra, hogy micsoda mennyei-földi „nyüzsgés” volt azokban a napokban. Elrendelve a Magasságos Isten által, hogy minden tervszerűen, isteni óramű pontossággal menjen végbe. Micsoda páratlan útkereszteződés gyújtópontjában állt az a jászol a vendégfogadó melletti istállóban! Micsoda atyai kegyelem, előrelátás volt, szakrális, szent szuper-realizmus minden botor emberi okoskodással és hitetlen akadékoskodással szemben, hogy éppen akkor élesítette be a világteremtő Atya a coniunctio magnát, a nagy együttállást, Jupiter-Szaturnusz-Föld égi együttállását, hogy megduplázott fényesség jelezze a rendkívüli eseményt. Mind a napkeleti csillagász-bölcseknek, mind a mezőn tanyázó pásztoroknak! Az egyszerűségbe rejtett végtelen csoda szamaragolt Mária személyében Bethlehem felé!
Szíve alatt várta a születés óráját az Üdvözítő, aki beteljesíti a földi ígéreteket, és örök célirányába fordítja az emberiség történelmét.
Azzal, hogy beleszövi végérvényesen a megváltás történetét az elmúlás históriájába. Micsoda szakrális teljesség baktat Mária méhében a szent cél felé! Legyen áldott a menny és föld királya, a mennyei Atya, aki a földi történelem poros útjain, Mária méhében kegyelmével óvta Szent Fiát, József gondoskodásával is készítette a történelem nagy nulla óráját, az üdvözítés világórájának startját! Köszönjük meg ezen a vasárnapon, hogy Istenünk, a Magasságos Őbenne kitöltötte földi létünkre szerelme kincseit, s mi 2024 adventjében is ezt a gazdagító Istent magasztalhatjuk. És várhatjuk a mi poros, éjszakás vagy előretekintő napkeleti bölcsekhez hasonló értelemmel és szívvel az Ő érkezését – szívünkbe. Hogy Isten testbe szállt szerelme, mennynek és földnek öröme egy villanásnyi fénysugárt hozzon életünkbe. Hogy megérezhessük, ami mennyei világprogramként földi létünk élni érdemessé szentelésére azon az éjszakán a mennyei seregek békehimnuszaként felzengett:
„Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Luk 2,14).
Fényre szomjas földi létünk várva-vár – néhány hívójel Isten fénytanából
Most néhány mondat következzék arról, hogy az emberi gondolkodás történetének egyik, a keresztyénséget megelőző módszerével, az ún. revelatio sub contrario-val, azaz: „a megállapítást, kijelentést az ellentétével bizonyító módszer” segítségével támasszam alá a földi létezés valósággal esengő vágyakozását a fényre, Jézusra. Akiről a skandináv énekkel ma is éneklik:
„Jézus, te égi szép, tündöklő fényű név, Legszentebb énnekem a föld ölén… Hadd legyen fényedből fénysugár az életem’.
Megszámoltam, hogy a nemzedékek óta szívből-szívbe szálló hallelujás énekkincs 400 énekében több, mint 170-szer fordul elő a fény, a világosság, a fényruha, a hajnali vagy nappali fénysugár megszemélyesített használata Istenre, Jézusra. A szakrális elemzés csendes kutatása ezredéve nyilván tartja a bibliai szófejtő szótárakban, hogy a fény szó több, mint 100-szor fordul elő az Élet Könyvében, a Biblia ó-, és újszövetségi részében. Nem véletlenül! Ezekből néhány földi létünkből leadott hívójel fényszomjas állapotunkról.
Adventi átgondolásra adott jelek a fényszomjas földi létből
A Biblia első oldalán már ott van a földi szignál a fényszomjról. „A mélység fölött sötétség volt” a teremtés roppant ősbummja után. És ekkor az Úr a létezés, a teremtett világ fényszomját érezve ezt mondta: „Legyen világosság! És lett világosság” (1Móz 1,1-4). A sötétség ellentéte előhívta és igazolta a pozitív isteni világosság-alkotást. Láthatjuk a vallások világát, amelyekben – szinte valamennyi világvallásban – fényszomjúság gyötri az embereket, amíg meg nem elégülnek (?) valamennyire a világossággal. Izrael vallásában is ott volt ez a nagy fénykereső szenvedély. „Édes a világosság” (Prédikátor 11,7), majd másutt: „A te világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10). Az ígértekben is:
„A nép, amely sötétségben jár, lát nagy világosságot” (Ézsaiás 9,2).
A szakrális fény hiánya, a sötétség lüktetése vette körül Jézus élettörténetét. Az egyik legsúlyosabb mondata az Újszövetségnek: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be” (János 1,4-5). Fényszomjas az Üdvözítő és az üdvözítés története: nagycsütörtök éjszakájának Júdásával, a Gecsemáné kertjében a halál tudatában gyötrődő, térdre roskadva imádkozó Jézussal, akinek halálos gyötrődésében és minduntalan elalvó tanítványai között „verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek” (Luk 22,44).
Fényszomjas az emberiség is, hiszen háborúk, gyilkosságok, betegségek, bosszú, irigység, hazugság, megtévesztés járja át embermilliók szívét, történelmi variációk irgalmatlan sokaságával, s bár megváltása megtörtént, de ez alig látszik meg rajta. Jóllehet már a golgotai kivégzéskor elsötétülő természet jelzése nyomán a római százados „látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt” (Luk 23,47). És a mai „rómaiak, századosok és mások”?! De fényszomjas az emberi szív is:
„Romlott az ember szíve, minden másnál csalárdabb, javíthatatlan! Ki tudná az ember szívét kiismerni?” (Jeremiás 17,9).
Lehetne bőségesen folytatni a földi lét, az emberi életek, a kozmosz fényszomjúságát, és a második advent jövőbeli végjelével arról, aki ezt bizonyította egész 33 földi évével:
„Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben” (János 8,12).
Advent harmadik vasárnapján lélekben szegődjünk oda Mária és József mellé, a fényszülő, Bethlehem felé vezető úton. Segítsen ebben mindnyájunkat a Szentlélek, hogy felismerjük az igazi világosságot, akit nem a fényreklámok, a fénycsoda-karácsonyfák, s nem a trükkös, bámulatba ejtő fényfestés kompozíciók hoznak el hozzánk látványon túli, maradandó, élő Csodaként. Hanem az imacsend és a fénysóvárgó lelkek kitárulkozása a világ Világossága előtt.
Századokkal ezelőtt a nürnbergi protestáns kézikönyv így írt erről: „Úr Jézus! Te légy az én Fényem, ragyogd be szívemet, hogy napjaimat a világosság gyermekeként tölthessem. A sötétség cselekedeteit hadd hagyjam el, és fényedbe vont szívvel éljem a mai napot is! Köszönöm Neked, ámen”.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
