Kevés olyan festő adódik az olasz vagy más nemzetek „óriásai” között, mint Leonardo da Vinci. Ő a festészettörténet Keresztelő Jánosa, művészetének kiemelkedő alkotásai a festővásznon megvalósuló örök érvényű, szakrális üzenetek láttatói.
Szakrális próféciák vagy megragadó illusztrációk ezek az Üdvözítő Úr és az üdvösségtörténet nagy mozzanataihoz.
Valóságos kéz- és ujjfúgák, könnyed, de félreérthetetlen rámutatással a lényegre: a megszületett Gyermekre, az utolsó vacsoránál a Krisztus feje melletti felfele mutató ujjal Jézus létezési irányvételéről.
Ezt a jeruzsálemi felházban megvalósult első történelmi és üdvtörténeti fontosságú úrvacsoravételt nemsokára követni fogja a nagypénteki gyalázatos „felemeltetés” a keresztre, s a fenséges igazi felemeltetés, a húsvét hajnali feltámadás. Bach az orgonasípokra álmodott fúgáin keresztül hangosította fel ugyanazt, amit Leonardo da Vinci a vásznain, színein, mutatóujjai garmadáján, formagazdagságán át valósított meg. Látható és hallható igehirdetések ezek Leonardo és Bach csoda tálentumos, Istenben hívő szellemének tiszta párlataiként, Krisztus „illataként”, Christi bonus odor-jaként (2Kor 2,15). Erre alább illusztrációként három festmény.
Látvány-tételek, ujj-akkordok a teljességről
Éveken át (1483-1486 és 1495-1508) dolgozott a sziklabarlang Madonna a kisdeddel témájú kompozícióján. Ennek két változata van, a korábbi a párizsi, a későbbi a londoni. Az előbbi (lásd itt) világos tónusú, az utóbbi komorabb.
Mindkettőn megvalósul az ujjak fúgája. Madonna a festmény tengelyében ül, könnyed fátyol védi a Gyermeket, a teremtés és a világtörténelem, ég és föld értelmét és értelemadóját. A teremtett világot a messzeség homályába merülő zöld természeti háttér és a folyóparti előtér jeleníti meg.
A képpel szemközt állva balra látjuk Keresztelő Jánost gyermekségi állapotban, de már imára emelve abban rögzült kezecskéjét, ami pontosan az anyaöl gyengéd lefátyolozottságban fekvő Gyermekre mutat. Mária viszont jobb kezét Keresztelő János gyermekfigurájára helyezi, mintha oda szeretné ölelni a Kisdedhez, akiről a jövendölése, sőt egész élete szólt: „Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom/kisebbé lennem” (János 3,30).
Ez az alábbszállás, kisebbé válás itt a térdeplő és folyamatosan imádó tartásban fejeződik ki. Mária bal kezét oltalmazón a Jézus-bébi fölött tartja, akit az angyal oltalmaz, bal kezét a Gyermek hátának támasztja.
A korai reneszánszban szokatlan ábrázolási kompozíció az ujjak játékát, iránymutatását úgy hangsúlyozza, mintha mindenkinek a létezése értelmét a másikra mutatás adná meg.
Az igazi személyes létirány megjelölésével. Mindenkinek a másikban van ujjmutatásának a célja és értelme. „A Te-ben valósul meg, bontakozik ki az ÉN”. A gyermek Jézusnak népe szabadításában, a világ megváltásában, az emberiség felemelésében, örök távlatok megnyitásában bontakozott létezése örök értelme, még ha oly’ kicsinyke létformába öltözve kezdődött is el a világtörténelem legnagyobb műve, a megváltás.
Kicsiny kezdettel a totális és teljes, hatalmas és tökéletes létmegváltásért. A kép jobb oldalán Uriel arkangyal látható, piros bő köpenyben, ujja egyértelműen Keresztelő Jánosra mutat. Az előtte ülő gyermekecske jobb kezének mutatóujja szintén Krisztusra irányítja a néző tekintetét. Feltűnő a fény-árnyék játék a festményen. És a gyermekfigurák mezítelensége is, ami egyrészt jelzi, hogy Krisztus előtt nincs és nem is lehet senkinek semmi takargatni valója, de azt is, hogy Megváltónk úgy szolgáltatta ki magát a bukott, megsebzett és megsebző emberlétnek, hogy tisztasága, szentsége teljességét adta a képen a nézőnek, a valóságban az egész emberiségnek.
Ha kicsit hátrébb lépünk, azt is megláthatjuk, hogy a képi világ alakjai köré láthatatlan háromszöget tudunk rajzolni, ami pedig egyértelművé teszi a Szentháromság mennyei-földi valóságát, mert Isten trinitárius teljességében lépett be a teremtett világ födi dimenzióiba, Aki elküldte Fiát Megváltónkul, s Szentlélekként mindannak valóságát és igazságát, factum est jellegét pecsételi el az emberi szívekben, amiről a szent megváltástörténet a Biblián keresztül szól.
Isteni könnyedséggel, leheletfinom fúgaakkordokkal festette meg ezt az üzenetes képet Leonardo. S mert az istenvilág ilyen gyengéd tapintattal van jelen földi tájainkon, és a szívdimenziókban, ezért is nem könnyű észrevenni.
Csak a lélek és a hit képes ráhangolódni! Keresztelő János felemelt mutatóujjáról korábbi írásomban már megírtam a lényeget: a bal kezére támaszkodó halvány Krisztus-kereszt csúcsára mutat ujjával, arra a Krisztusra, akiről egész földi munkálkodása szólt.
A harmadik ujj-játékos festmény az utolsó vacsora, amelyiken Jézus alakja mellett, bal oldalán szintén megjelenik a mutatóujj, ami az ég felé mutat. Mintha egyrészt Jézus örök irányára mutatna, a mennyből jött Kenyérre, aki megáldoztatik érettünk, teljes szabadításunkra a bűn, a halál, a hazugság világából, s a mennyekbe visszatérésre, amivel bezárja, lezárja a megváltás totális körét. Mintegy a kegyelem ölelésébe fogva élőket és holtakat, jelenvalókat és elkövetkezendőket, láthatókat és láthatatlanokat, ideigvalókat és örökkévalókat (Róm 8,38-39).
A létteljesség hitbeli ajándéka advent és karácsony – csillagóra az életünkben
A teljességre irányultságot nyitotta meg számunkra az Úr Jézus Krisztus, akiről Leonardo da Vinci egyértelmű célt mutató ujj-kompozíciói, látvány-fúgái szólnak, üzennek, amíg látó emberek élnek a földön. Ezek a jelenetek, ezek az ujjak nemcsak Keresztelő Jánost késztetik és képesítik az önismereti vallomásra és felismert földi életcélját megjelölő módon, hanem minket is átgondolásra, irányvétel felismerésre, ha kell, iránymódosításra késztetnek: „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom” (János 3,30).
Boldogok, akik az igazi Nagyságban, Krisztusban ezt a mozgást, az önmegüresítés, az önkorlátozás, a kicsivé válás (a latin szöveg minui-ról szól, azaz önminimalizálásról, önmérsékletről, önvisszavételről, önkorlátozásról) adventi-karácsonyi létformáját felismerik, odaadással, felszabadultan a földi létezés rész szerinti teljességének a felrangosításaként fogják fel és fogadják el.
Istenünk Krisztusban lehetővé tett örök irányváltásaként, sorsunk helyrezökkentéseként, helyes irányba állításaként. Adventi irányváltásként.
Mélységesen egyetértek ma is, felekezetiségen túli találkozásunk után 55 évvel Pilinszky János soraival: „Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. A nagy alkotók nem a nagy személyiségek, hanem a nagy imádkozók. Az alkotás tökéletes csendjében a legnagyobbak még személyiségüket is lebontották”.
Lebontani a rosszat, felépíteni a jót. Lebontani, mint Keresztelő János, és felépülni Krisztusban új emberré. Őneki növekednie kell bennünk, nekünk pedig minimalizálni kell tudni önző énünket, hogy helyet tudjunk adni magunkban – Őneki. Ebben a mozgásirányváltásban, sőt éppen ezért jött el hozzánk Isten, amikor a menny a földre szállt. Kezdjük el vagy folytassuk Krisztus Lelkével ezt a nagy építkezést, irányváltást mindenek előtt önmagunkban. Csillagóra lesz ez az életünkben, aminek valóságát mások is észreveszik majd. Valakinek ÍGY ezen az adventen szüksége lehet Rád…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
