A minap Nagyváradon vettük számba régi kerékpártúrás barátommal, ki mindenki távozott már közülünk azóta, hogy nem találkoztunk. Az utóbbi egy évben is túl sokan voltak. Amikor erről beszéltünk, nekem szögezte a kérdést: Miért sietnek annyira!?
Most meg Csáji Attilától kérdezném ugyanezt, ha lehetne.
Már hosszabb ideje nem kaptam választ villámposta leveleimre, érzékeltem, búcsúzó félben van. Néha eszembe jutott, jó lenne egy jóízűt beszélgetni. Hát erről már sajnos lekéstem!
Gondolatban lepergetem néhány találkozásunkat. Bőven volt rá lehetőség. Köszönet, hogy eszmét cserélhettünk.
Csáji Attila Munkácsy Mihály-díjas festőművész, grafikus, fényművész, holográfus, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja és alelnöke 2011-14 között, január 15-én távozott az élők sorából.
Ahogy fia írja, csütörtök este szerető családi körben, békében elaludt és megtért Teremtőjéhez.
Szepsiben született 1939. március 21-én a boltíves lelkészlakban, mert orvoshoz menni már késő lett volna. Négyen voltak testvérek. Nagyapja részben mánta volt, de magyarnak vallotta magát. 1848/49-ben ágyút öntött. Édesapja, Csáji Pál (Nagyida, 1902–Bp. 1964) református lelkész volt, aki 1928-tól Szepsiben, majd 1942-től vallásoktató lelkészként Kassán szolgált. 1945 és 1947 között helyettes lelkészként Abaújszinán. A kitelepítés után 1962-től a Ráday Levéltárban dolgozott levéltárosként haláláig, megalázóan alacsony fizetésért.
Attila az 1940-es évek elején tehát Kassára került.
Ezek az évek kitörölhetetlenül ivódtak belé.
1945 után magyarul kértél cigarettát? Megpofoztak. Tüntetők vonultak föl. „Magyarok a Dunába!” – kiabálták. Az akkori törvények normális ember számára elfogadhatatlanok! –vallotta.
A háború utáni Kassán elszabadult a soviniszta őrület. Szlovák iskolába csöppent az első osztályba.
Negyvenen ültek a padokban, döntő többségük nem értett egy szót sem. Nina, kedves árvai tanítónőjük nem értette, „honnan került osztályába ez a rengeteg magyar, ő úgy tudta, hogy egy szlovák városba érkezik, amelyik visszatérhetett ősi szlovák mivoltához, s akkor itt mit tapasztal!?”
Kassai emlékei vissza-visszaköszöntek munkáiban.
Ez a város egy sajátos kultúra összessége. Nem véletlen, hogy itt olyan személyiségek születtek, mint Márai. Ez mindmáig él benne. Kassán otthon érezte magát, számára az otthont jelentette. Pedig családját a második világháborút követően Kassáról telepítették ki Budapestre.
Miskolcon süteménnyel fogadták, Budapesten viszont a hatóságok szinte bűnözőkként kezelték őket. Azóta ott élt, de kassainak érezte magát.
Ez meghatározó élmény volt, mint a Hollandiában eltöltött egy év számára, ahol rajzolni kezdett, majd 1956. Az összegyűjtött pénzhez akkor senki sem nyúlt. Ez volt a közösség csodálatos kiteljesedése, amit 17 évesen élt át egyfajta erősugárzásként.
Részt vett a harcokban is. Akkori tevékenysége miatt el kellett tűnnie Budapestről, így Miskolcon érettségizett.
Ott – micsoda irónia! – a Kommunista Ifjúsági Szövetség megszervezését akarták rábízni, de hamarosan kiderült, erre teljesen alkalmatlan. Az érettségi azonban nem ment simán. Magyarból és matematikából külön megdicsérték. A kedvenc tantárgyánál, a történelemnél jelentkezett a gond. Az elnök – úgy tűnt, jóakaratúan – beszélgetni kezdett vele, s mivel tudta, hogy Kassáról telepítették ki őket, ezt a témát vette elő és kérte, meséljen az emlékeiről.
Őszintén, mint férfi a férfival! – hangsúlyozta.
A tapasztalt tényeknek megfelelően számolt be a történtekről. Az elnök üvöltözött, meg akarta emiatt buktatni, hogy egy testvéri szocialista országot – úgymond – mocskolt. Végül nem bukott meg, csak olyan rossz jegyeket kapott, hogy ilyen bizonyítvánnyal sehová sem vették föl. Ám végül sikerült a Ráday Könyvtárban elhelyezkednie.
Végül az egri Tanárképző Főiskolán szerzett rajzszakos diplomát (1964).
Az 1960-as évek közepétől induló magyarországi képzőművészeti avantgárd újhullámnak egyik fő szervezője lett.
Attila arra figyelt fel, hogy az Aczél György fémjelezte korszak dörzsöltsége abból állt, hogy csak azt támogatta, ami a magyar identitást felszámolja. Tehát a nemzeti rész tönkretétele volt a cél. Ezért kívánt valamit tenni ez ellen.
Ő az avantgárd felé mozdult, melyet úgy-ahogy megtűrtek Magyarországon.
Megalapította a Szürenon (a francia „sur et non” szavakból) csoportot, melynek nevét ő találta ki. Azt kívánta ezzel szolgálni, hogy a magyar identitást erősítse. Olyan művészeket keresett, akikben az autonóm egyéniséget érezte meg, akik ugyan nyitottak voltak a mára, de ez nem járt együtt a helyi problémák, hagyományok iránti érzéketlenséggel, a trendek szolgai követésével.
Tehát olyanokat, akik nem engedték, hogy kiirtsák belőlük a genius locit, vagyis az itt az erősebb, nem a most.
Részben magyar, de leginkább külföldi ösztöndíjak segítségével tudta megvalósítani elképzeléseit.
Számos magyar avantgárd kiállítást szervezett itthon és külföldön, főleg Lengyelországban.
Az 1970-es évek közepétől érdeklődése a lézer képi lehetőségei felé fordult.
Lézerrel, reflex- és transzmissziós holográfiával kezdett foglalkozni.
Már korábban is érdekelte a domborműves, plasztikus alkotásokat megvilágító súrolófény alkalmazása, de a lézer és holográfia egész új világot nyitott meg a számára.
Persze az elvtársak nem repestek az örömtől, amikor a Magyar Szentkorona mását kivetítette a miskolci égboltra…
Amikor 2022-ben Kassán járt, figyelmeztetett egy nagyon nehezen kiirtható balliberális előítéletre, mely szerint, a beneši Csehszlovákia példaértékű demokrácia lett volna. Sajnos, számos józan és jóakaratú ember ma sem tud ettől a tévhittől megszabadulni.
Másik megkerülhetetlen üzenete:
Nemcsak a kommunizmusra és nácizmusra jellemző, hogy kizárólagosságra törekednek, hanem az euro-atlanti civilizáció egyéb változataiban is felismerhető ez a káros irányultság. Magabiztos gőgjük hasonlít a két eszmei szörnyszülöttre. Ez vezet az igazság kizárólagos kisajátításához. A nemes eszme így embertelenné züllik. A szabadsággal ugyanez a helyzet. Alapvető, nélkülözhetetlen igényünk, de épp úgy el tud zülleni – szabadossággá – mint a másik nélkülözhetetlen eszme: a tolerancia. Ezáltal számos esetben akár az aberráció szövetségesévé válhat!
Figyelmeztetett, a rend is olyan veszélyes, mint a káosz.
Kiszolgáltatottságunk egyre nő.
Mégis, neki a Kárpát-medence a hazája, hiába szabdalják azt határok. Össze kell fognunk és akkor a „képtelenségek” is megvalósulnak!
Kedves Attila, reméljük, egyre többen látják be gondolataid igazát és teszik magukévá.
Köszönjük azokat és munkásságodat, pihenj békében!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
