Február 6-án, csütörtökön megtelt a nagymagyari templom, mely az egész Csallóköz legnagyobb temploma. Több mint háromszázhuszan járultak szentáldozáshoz az ünnepi szentmisén, órákon át több lelkiatya gyóntatott, vagyis idén is nagy lelki igény mutatkozott a kegyelmek befogadására.
Az alábbiakban a szentmise főcelebránsa, Molnár Tamás atya homíliáját adjuk közre, mely a február 6-ai szentmisén hangzott el.
„Ismét eltelt egy év, s újból itt vagyunk, hogy a nagymagyari plébániatemplomban közösen elkezdjük a tizenöt csütörtökből álló lelki felkészülést Szent Rita májusi liturgikus ünnepére. (A nagyhéten csütörtök helyett kedden lesz megtartva.) Mint ahogyan egy kirándulás, vagy zarándoklat alkalmával sem csak az úti cél, hanem már maga az utazás, a zarándokút megtétele is élményt jelent, úgy Szent Ritát sem csak május 22-én, vagy az ahhoz közeli vasárnapon szeretnénk tisztelni és kérni, hanem már az ünnepéhez vezető utat is vele akarjuk végigjárni, s ezeknek az alkalmaknak a sokat jelentő szerepét idén is hálával kívánjuk tudatosítani.
A múltban, az irgalmasság rendkívüli szentévében Szent Rita irgalmas tetteiről, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásáról volt bőven elmélkednivalónk. A budapesti eucharisztikus kongresszusra való készület időszakában Szent Ritának a szentségekhez, különösképpen az Oltáriszentségben köztünk maradt Jézus Krisztushoz fűződő viszonyáról lehetett elgondolkodnunk, illetve az umbriai Cascia-ban, a Szent Rita földi maradványainak nyugvóhelyén történt eucharisztikus csodáról. Amikor épp a betegek világnapjára esett a közös elmélkedésünk időpontja, egyszerű volt Szent Ritának a saját betegsége, homloksebe keresztjéhez és a beteg nővértársaihoz köthető türelmes, szeretetteli viselkedésén eltűnődnünk. A jubileumi szentévre felkészítő imádság évében – azaz tavaly – az ima szerepéről, az imádságos Istenhez való kapcsolódásról jelentett e közkedvelt szent élete útmutatást.
Most pedig – 2025-ben –, amikor Egyházunk azt ünnepli, hogy Jézus Krisztus közénk érkezése immár két évezreddel és negyed évszázaddal ezelőtt megváltoztatta a világmindenség történelmét, vagyis Krisztussal új időszámítás vette kezdetét – ezért is oszthatjuk fel a történelmet Krisztus előtti és Krisztus szerinti időszámításra –, megint csak könnyen tudunk Rita nővér életéhez kapcsolódni. Hogyan, milyen módon? A „reménytelen helyzetek szentjének” jubileumi szentévben történő megünneplésére a szentév mottójának értelmében kívánunk felkészülni. A szentév jelmondata pedig így hangzik: „A remény zarándokai”.
Reménytelen eset…, reménytelen helyzet…, nincs esély, nincs remény… – sóhajtunk olykor. Az ilyen értékelés, legyintés, felsóhajtás lemond valamiről, feladja a reménykedést, akár még az utolsó reményszálat is képes elvágni. Lehet, hogy sokak számára nem ismeretlen ez az érzés. Lehet, hogy valaki a múltban élt át ilyet, de az is lehet, hogy valaki ma érkezett így, ilyen érzésekkel, ilyen gondolatokkal, keresztekkel, szívszaggató fájdalmakkal ide, erre a szentmisére. Emberi logikánk szerint gondolkodva kérdezhetnénk: hát az ilyen ember akkor mégis miért jött ide?
Egy reményvesztett embert mi vezérelt ma este ebbe a templomba? Aki reménytelennek látja a maga, vagy mások ügyét, milyen motiváció miatt kelt útra, jött emberek közé, s áldozza fel a csütörtök estéjét? Vagy, aki már kért valaha valamit, valami nagyot, valami számára nagyon fontosat az életében az Istentől, s az valahogy mégsem úgy alakult, ahogyan várta, remélte, azt vajon ma mi vezérelte az Isten házába?
Kedves Testvérek! A remény zarándokaiként jöttünk ide, vagyunk ma együtt. Az évezredekkel korábban megszületett zsoltárok soraihoz hasonlóan mi sem tudunk mást mondani, vagy legalábbis ott a legbensőbb szentélyünkben érezni, mint amit a zsoltáros ilyen szavakkal fejez ki a Szentlélek sugalmazására: „Én azonban mindenkor reménykedem” (71,14a). „Te vagy Uram én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem” (71,1). „Nos hát, miben reménykedjem Uram? Csak benned van reménységem” (39,8). „Boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét” (40,5a). S még folytathatnák nem kevés további idézettel is, melyekben az Isten által teremtett emberben rejlő reményről, olykor mélyen, de mégiscsak ott szunnyadó reményről olvasunk. Ez a remény, a túlélés, a felülkerekedés, a változás reménye mintha belénk kódolt isteni ajándék lenne.
A régi időkben élőknek, de a ma emberének szívében is ott volt, van ez a kincs. Gondoljunk csak az ószövetségi Ábrahámra, akiről Szent Pál apostol így ír: „a reménytelenség ellenére is hitte, hogy sok nép atyja lesz az ígéret szerint” (Róm 4,18). Akkor nekünk, újszövetségi embereknek, vajon a mi Istenünk nem teljesítené azt az ígéretét, hogy „aki hisz, annak örök élete van” (Jn 6,47)?! S lehet-e a reményünk tárgya valami nagyobb annál, minthogy örökre éljünk? Hogy örökre boldogok legyünk? Hogy örökre boldogok legyenek azok, akik fontosak a számunkra, akikért itt és most, betegekért, rossz útra tértekért, krízisben levőkért, Istennek hátat fordítókért, a földi élet hatalmas keresztjeit cipelőkért imádkozunk?
A remény isteni erénye Szent Rita életéből sem hiányzott. Reménye Abból fakadt, Akit mi is annyiszor kérünk – többek közt a szentolvasó bevezetőjében –, hogy reményünket erősítse. Abban remélt, Aki felé egész földi élete során zarándokolt. Reményének forrása Jézus Krisztus volt – Aki bár Rita nővér földi életének reménykedéseit nem mindig úgy váltotta valóra, mint ahogyan azt ő emberileg kigondolta –, ám neki és közbenjárására még sokaknak beteljesítette zarándokútjuk végén a nagy reményt, s örökre boldog életté alakította azt.
A jubileumi szentévek egyik kulcsfogalma a zarándoklat. Sokan idén is Rómába zarándokolnak, hogy átlépjék a Szent Kapuk valamelyikét. Mások a közelebbi vagy távolabbi, szentévi búcsúelnyerési helyekké nyilvánított templomokat, búcsújáróhelyeket keresik fel zarándokként. De nyugodtan nevezhetjük szentévi zarándoklatnak, zarándoklatsorozatnak a mai és a következő hetek Nagymagyarra tett útjait is, hiszen ide is a remény zarándokaiként jövünk, mert a reménytelenség ellenére is reménykedünk, a reménytelennek tűnő helyzetekben is érezzük, hogy de bizony, mégiscsak van remény, hogy itt, most, köztünk is jelen van az, Aki reményt nyújt, sőt ennél is többet, a reményünk beteljesülését. És Hozzá, Jézus Krisztushoz segít minket közelebb Szent Rita égi közbenjárása is.
A jubileumi szentéveknek évszázadokra visszamenő hagyománya van az Egyházban. 1300 óta általában 25 évente hirdeti ki az éppen akkor Szent Péter utódjaként szolgáló mindenkori pápa. Szent Rita három rendes szentévet élhetett meg a földön: az 1400., az 1425. és az 1450. esztendőt. Ezek közül az elsőt IX. Bonifác, a másodikat V. Márton, a harmadikat V. Miklós pápa hirdette meg. S azt is tudjuk Szent Rita életrajzából, hogy maga is volt római zarándok. Korában, az akkori időkben nem volt olyan egyszerű és gyors az Örök Városba jutás, mint manapság. Rita nővérnek pedig még inkább nagy nehézséggel járt, hiszen, mint tudjuk, tizenöt éven keresztül – amire ez a ma kezdődő, tizenöt héten át tartó ájtatosság is emlékeztet minket – homlokán viselte a stigmát, egy sebet, mely Jézus Krisztus töviskoszorújának egy tüskéjeként okozott számára szüntelen fájdalmat. Életrajza szerint, amikor Szent Rita az ő nővértársaival Rómába zarándokolt, a fájdalmakat meghagyva, csodás módon az Úr erre az időre eltüntette a szerzetesnővér homloksebét.
Kedves Testvérek, egy kicsit mi is így vagyunk, amikor valahová elzarándokolunk. Mintha a zarándoklat idejére, talán erre az itt töltött órára is láthatatlanná válna a sebünk, elterelődne figyelmünk sebzettségünkről, melyet hordozunk, ám a fájdalom láthatatlanul ilyenkor is bennünk lapul. Hazatérve pedig, talán újból kézbe véve egy súlyos orvosi leletet; az ágyban találva az átpelenkázásra váró nagybeteg hozzátartozót; sokadszor is végighallgatva a részeg férj üvöltözését; esetleg épp megtapasztalva a megholtak hiánya, vagy a közömbös családtagok okozta kínzó magány csendjét, bizony a láthatatlan fájdalom látható könnyekkel kísérve ismét a maga valóságában mutatkozik meg.
És mégis… De mégis… A zarándoklaton, ezen a mai estén, a szívünkre harmatként leszálló remény új erőt ad. Igenis, erőt a sötét éjszakához, egy átvirrasztott éjszakához, a holnapi új naphoz, a nap mint nap hordozandó keresztekhez. A remény éppen ez a MÉGIS. A remény nem más, mint éppen ez a DE. Mégis megyek tovább. Nehéz, de akkor is teszem a dolgom. Az Úrral. Azzal, Aki örök életet ígért, aki örök boldogságra hív, csak tartsak ki a zarándokúton, csak ne szűnjek meg a remény zarándokaként élni. Nem mindig egyszerű, de mégis remélek az Úrban.
„Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:
Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem,
Míg lelkemet tudom:
Mindig a jót remélem
S a rosszat siratom!”
(Ábrányi Emil)
Lehet valami nagyobb jót remélnünk, minthogy az abszolút Jó, vagyis az Isten – Aki jót akar nekünk, Aki azt szeretné, hogy jók legyünk, hogy jól éljünk – örökre boldoggá tegyen minket és azokat, akikért most is együtt imádkozunk?!
Kérjük Szent Rita közbenjárását, hogy a reménytelennek tűnő helyzetekben is Istenben remélve, mindennap a remény zarándokaiként haladjunk az örök haza felé. Mégpedig a jóban reménykedő, a remény segítőkezét másoknak odanyújtó, a remény kendőjével sebeket bekötöző vagy gyászkönnyeket letörlő, a hozzátartozóik megtérésében reménykedőket imáinkkal is támogató emberekként, a remény embereiként. Ebben segítsen Cascia-i Szent Rita mennyei közbenjárása a Jóistennél! Ámen.”
BN/Molnár Tamás/Felvidék.ma
