Magyarországon a rendszerváltoztatást egy szűk értelmiségi elit indította el. Amikor már valósággá vált a kommunista diktatúra békés úton történő megdöntése, és megalapozott remény nyílt az idegen megszállás felszámolására is, a társadalom egésze nagy várakozással tekintett a politikai folyamatokra. Ennek központja, ha úgy tetszik műhelye, a Magyar Országgyűlés volt, és lényegében ma is az. Érdemes végig futni a mögöttünk lévő három és fél évtizedet, hogyan alakult a műhelymunka a Parlamentben.
Magyarországon az 1980-as években egyre erőteljesebben kezdtek működni az úgynevezett demokratikus ellenzéki csoportok. Az első, 1987-es Lakiteleki Találkozó után már formálisan is létrejöttek politikai szervezetek, a későbbi pártok alapjai. A népi-nemzetiek a Magyar Demokrata Fórum (MDF), az urbánus-liberálisok pedig a Szabad Kezdeményezések Hálózata köré csoportosultak, amely később szintén párttá alakult Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) néven. Egyre másra keltek életre az 1940-es évek végén betiltott politikai pártok, és színre lépett néhány új formáció.
Az így létrejött ellenzéki erők 1989 nyarán a Nemzeti Kerekasztal néven megalakult intézményben késhegyre menő viták során dolgozták ki a magyar rendszerváltoztatás alkotmányos alapjait. Nagy ideológiai és politikai ellentétek dacára vállvetve küzdöttek az összeomlóban lévő kommunista rendszer képviselőivel. A megállapodás aláírása után felbomlott ugyan az együttműködés, de a politikai diskurzusban inkább a tiszteleten alapuló rivalizálás volt jellemző, ahol a kompromisszumok keresése prioritást élvezett.
Ebben a szellemiségben kezdte meg munkáját 1990. május 2-án a 45 év után első szabadon választott Magyar Országgyűlés. Az Antall József vezette kormánykoalíció (MDF, FKgP, KDNP) ült szemben a heterogén összetételű ellenzékkel (SZDSZ, FIDESZ, MSZP). A szabaddemokraták nagyon nehezen törődtek bele választási vereségükbe. Tölgyessy Péter frakcióvezetővel az élükön nagyon keményen ostorozták a kormány különböző javaslatait.
Sok kemény hangú kritikus között Haraszti Miklós például kulturális és médiaügyekben hagyott mély nyomot a kormánypárti honatyák és honanyák lelkében. Kuncze Gábor szellemes beszólásaival borzolta a jobboldalt. Négy éven át nagyon kemény hangvételű adok-kapok folyt a parlamenti patkóban, de általában kulturált hangon, tárgyszerűen, a politikai kérdésekre koncentrálva. Ugyanakkor a folyósón és a büfében nyugodt légkör uralkodott. A politikai ellentéteket az ülésteremben hagytuk.
Mindenki köszönt mindenkinek, a férfiak egymás között tegeződtek, pártállástól függetlenül. Beszélgettünk egymással, és nem csak azzal, akit szimpatikusnak tartottunk, hanem mindenkivel, ha a helyzet úgy hozta. Néha meglepő őszinteséggel nyilvánultunk meg egymásnak. Ott volt például Darvas Iván, akit, mint színészt nagyon szerettem, bár akkor az SZDSZ színeiben ült a Parlamentben. Egyszer azt mondta nekem a büfében kávézás közben, hogy mélységesen csalódott az SZDSZ-ben, nem erre számított. Egy ellenzéki nyitotta ki a szívét egy kormánypártinak. Akik alig ismerték egymást.
A legszebb emlékem ebben az összefüggésben Szili Katalinnal való esetem. A második ciklusban interpellációt nyújtottam be, mint Budapest I. kerületi képviselő, Szili Katalinhoz, a budavári műemlékek ügyében. Ő akkor államtitkár volt, és a műemlékekkel foglalkozott többek között. Már akkor sem volt divat elfogadni az interpellációra adott választ. Én viszont elfogadtam Szili Katalinét, mert jót mondott, olyant mondott, amit szerettem volna hallani. Néhányan kiabáltak is a mi oldalunkon, hogy hülye vagy, te elfogadod a szocialista államtitkár válaszát? Szili Katalin azután a szünetben odajött a mi oldalunkra, és megköszönte, hogy elfogadtam a válaszát. Ez megalapozta későbbi politikai barátságunkat és együttműködésünket nemzetpolitikai kérdésekben, a külhoni magyarok jogvédelmében.
Különleges színfolt volt a kilencvenes években Torgyán József a Kisgazda Pártból (FKgP), aki sokszor a Parlament „tréfamestere” volt, jó retorikai képességekkel. Én ismertem őt privát értelemben is, találkoztunk fogadásokon többek között. Amikor nem a parlamentben handabandázott, akkor igazi úriember volt, egy sármos személy, a hölgyek imádták, mert mindig mondott valami bókot vagy szellemességet. Amit összehordott a Parlamentben 1994 és 1998 között, az viszont fájdalmas és siralmas volt. De ő csak derültséget keltett, akkor is, ha ilyeneket mondott: „patakvér fog folyni” vagy „liberális héják eszik a nemzet testét”. Senki sem vette komolyan.
Kis túlzással azt mondhatom, hogy az 1990 és 1998 közötti időszak, az országgyűlési munka stílusát és a képviselők egymáshoz való viszonyát illetően, a legújabb kori magyar parlamentarizmus aranykora volt. 1998-ban minden megváltozott a tisztelt Házban. A megelőző ciklusban kormányzó MSZP-SZDSZ koalíció biztos volt választási győzelmében, amit számukra alátámasztottak a közvéleménykutatók jelentései.
A választópolgárok viszont 38%-kal a FIDESZ-t juttatták a Parlamentbe, és kiegészülve az FKgP-vel, valamint az MDF-el 54%-os többséggel Orbán Viktor alakított kormányt. (Az MSZP 35, az SZDSZ 6 százalékot kapott.) A volt kormánypártok képviselői elképesztő vagdalkozásba kezdtek, élükön azzal a Kovács Lászlóval, aki korábban kulturált, visszafogott, objektív ellenzéki szerepet játszott. Személyesen kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam vele, mindketten a külpolitikában tevékenykedtünk. Nem lehetett ráismerni. A vesztesek nem tudták feldolgozni, hogy alul maradtak.
2002-ben sajnos megismétlődött ez a regnáló kormányzat által nem várt fordulat. Akkor a FIDESZ volt biztos a győzelmében, a közvéleménykutatók is ezt sugallották. Biztosak voltak a győzelmükben. Emlékszem, jöttek Zágrábba, ahol nagykövet voltam akkor, többek között Németh Zsolt külügyi államtitkár is, aki egyébként 1990-től kezdve állandó harcostársam a nemzetpolitikában. Kérdeztem tőle, mit csináljak, hogyan segítsek. Egy dologban megegyeztünk, hogy az Antall-szobor avatását a kampányidőszak végére időzítjük, de ez sajnos nem segített sokat.
Azt mondta akkor Németh Zsolt, hogy semmi gondot ne csinálj, dőlj hátra a fotelban, és végezd az itteni munkádat. Semmi dolgod nincs a kampányban, mert megnyerjük a választást. Ezek után persze nagy sokk volt a vereség. Addig a FIDESZ kulturált hangon beszélt a parlamentben, és csak az ellenzék toporzékolt vehemensen. 2002 után a Fidesz is elkezdett ész nélkül kiabálni, mindent válogatás nélkül elvetni. (Hozzáteszem, 2004 és 2010 között ez majdnem mindig indokolt is volt.) Annyira nagy volt a csalódás és annyira mélységes, hogy ebben az időben a FIDESZ is átvette ezt az ellenzéki stílust.
2010-ben ismért fordult a kocka. A FIDESZ-KDNP négy kétharmados győzelme új helyzetet teremtett. A kormánypártok egyre nyugodtabbak és magabiztosabbak lettek, a gyurcsányista és a jobbikos ellenzék vagdalkozni kezdett, nem tudott kulturáltan viselkedni az Ország Házában, mely 2010-től, hála a külhoni magyaroknak adott állampolgárságnak, bár jogilag nem, de gyakorlatilag a Nemzet Háza lett. Ha lenne egy mérvadó összehasonlítás a világ parlamentjeinek működéséről, kulturált viselkedéséről, mi a középmezőny alján végeznénk. Szakmai viták helyett személyeskedés, zsigeri gyűlölet sugárzik a patkó baloldaláról, amire jobbról nehéz visszafogottan reagálni. Az ellenzék csípőből tüzel, minden rossz, amit a kormány csinál. Ez hiteltelen dolog. Ellenzéki szempontból nézve is lehet a kormánynak jó javaslata, ami mögé oda lehet állni, ezáltal válik hitelessé a többi kifogás.
Én személyesen csak a 2010 és 2014 közötti időszakot éltem át képviselőként, így csak erről tudok hitelesen nyilatkozni. Szekértáborok alakultak ki a tisztelt Házban. Már nem voltak baráti hangú beszélgetések a büfében, a folyósón sem köszönt mindenki mindenkinek. Én régi vágású, gyerekszoba-viselt emberként, korkülönbséggel nem törődve, mindenkinek előre köszöntem. Nagy sikerként könyveltem el, hogy egy kivételével mindenki visszaköszönt, ki kényszeredetten, ki barátságosan. Az egy kivétel Karácsony Gergely volt. Egyszerűen átnézett rajtam. Nem tudok róla, hogy rövidlátó lenne. De ez még csak az elviselhető kezdet volt. Ma már dulakodásig fajuló jelenetek is előfordulnak, dobálás a karzatról, nyomdafestéket nem tűrő beüvöltések (nem bekiabálások). Magánéletben vájkálások, alaptalan vádaskodások fűszerezik a „politikai vitákat”.
Persze vannak kivételek is az elmúlt 15 év ellenzéki képviselői közül, akiket komolyan lehet venni, és tiszteletre méltó politikai álláspontot képviselnek. Ilyen például Schiffer András. Schiffer Andrásnak van egy világképe. Van egy ideológiai felfogása, politikai világképe, amihez konzekvensen ragaszkodik, és amikor látta, hogy az LMP-ből nem tudja azt kihozni, amit ő szeretne, akkor lemondott és kilépett a pártból.
Ilyen politikus Fodor Gábor is a szememben, ő is abszolút hitelesen próbálja meg a régi értelmű liberalizmust képviselni. Ő kilépett a FIDESZ-ből, és kilépett az SZDSZ-es környezetből is, amikor azok elmentek másik irányba, mint amit ő képvisel. Csinált egy saját pártot, ami ugyan nem jött be, de ő az maradt, aki volt. Ma is érdemes meghallgatni a véleményét, mert hiteles és tárgyilagos. Hasonlóan ítélem meg Szent-Iványi Istvánt is, akivel évtizedek óta együtt működök a Magyar Atlanti Tanácsban.
De azok, akik most az ellenzéki oldalon csapódnak ide, csapódnak oda, és közben zsigeri gyűlölettel viseltetnek nemcsak a FIDESZ-szel szemben, hanem a másik ellenzéki vezetővel szemben is, és ölik egymást, azokat nem lehet tisztelni. Egyrészt undorító, amit csinálnak, másrészt végtelenül káros a magyar politikai életre és a magyar demokráciára nézve.
Szükséges lenne, hogy erős alternatívája legyen a kormánynak, aki vagy ami idézőjelben „sakkban tartja”, tudatosítja, hogy nem csinálhat meg mindent, amit akar. Kell egy ellenzék, amely alternatíva lehet a választáson a választópolgároknak, és ez ma nincs. Nem ártana egy erős ellenzék, legyen ez akár liberális, szociáldemokrata, vagy bármilyen tisztességes ideológia. Sajnos, amit a liberalizmus szó alatt ma a politikában értenek, az köszönőviszonyban sincs az eredeti tizenkilencedik századi változattal, tehát nem is lenne szabad ezt a kifejezést használni.
Bízzunk azonban abban, jönnek még jobb idők a magyar parlamentarizmusban, lesz majd megint hiteles ellenzék, csak ki kell várni. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.
Megjelent a Bécsi Napló 2025. március-áprilisi számában
A szerző volt zágrábi nagykövet.
Csóti György/Felvidék.ma
