1849. október 6-án az aradi vértanúk közül a harmadik felakasztásra ítélt Láhner György vezérőrnagy volt, aki 230 éve – 1795. október 22-én – született a Turóc vármegyei Necpálon. A nemzeti gyásznap alkalmából az ő emlékét idézzük fel.
Az elmagyarosodott, német családból származó Láhner György 1812-ben lépett be a császári-királyi ármádia sötétkék hajtókás, fehér gombos, magyar kiegészítésű 33. sorgyalogezredébe, harcolt a napóleoni háborúban, s 1844-ben őrnagyként vette át ezrede III. zászlóaljának parancsnokságát. Feleségét – Lucia Conchettit – 1839 őszén vette el Milánóban, házasságukból két gyermek született: 1840. augusztus 24-én Eduárd, aki kétnapos korában meghalt, és 1845. augusztus 21-én Alexandrina Franciska Anna Mária.
1848 nyarán Láhner zászlóaljával részese volt a délvidéki háborúskodásnak, majd a budai országos fegyvertár parancsnokaként működött. 1848 szeptemberében a Hadügyminisztérium IV. fegyverkezési és felszerelési osztályának élére került.
„Nem harczolt ugyan kivont karddal, s nem vezényelt hadtesteket, azonban sokkal többet ártott hazánk elleneinek, mint sok más társa, s több érdemet vívott ki a legutóbbi szabadságharcz győzelmeiben, mint igen sokan, kik azt kivívni képzelték”
– így fogalmazott személyéről Az 1848–1849-iki magyar szabadságharcz vértanuinak emlékkönyve 1873-ban.
Igen pontosan, hiszen a Láhner által megteremtett és irányított hadiipar biztosította a honvédsereg fegyver- és lőszerellátását a szabadságharc folyamán. Ez volt a főbenjáró bűne, amiért 1849. szeptember 26-án kötél általi halálra ítélték Aradon.
Október 5-én még elköszönhetett szeretett hitvesétől és kislányától, majd később
„(…) kellemes, szomorúságtól teljes harmónia terült el a levegőben, amint elterjed az üvegben hordott illat egy pillanatra, a puszta, kietlen földön. Költői ajkaktól meglelkesített fuvola volt ez, mely sóhajokban lehelte ki e könnyekkel teljes dallamot, Lucia utolsó dalát. Bell’alma innamorata! Láhner tábornok, az utolsó óra e virtuóza, a holnapi nap mártírja a sírba vitte ihletének a szavát, de a haza összegyűjtötte azt, mint utolsó föllobbanását ez oly nemes és halálra elszánt léleknek”
– írta gróf Teleki Sándor.
Láhner György vezérőrnagy. Szamossy Elek litográfiája (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)
1849. október 6-án „nagy léleknyugalommal halt meg” a zsigmondházi vesztőhelyen. Holttestét Csernovics Péter, volt temesi főispán meghagyása alapján komornyikja hozta el Damjanich János, gróf Leiningen-Westerburg Károly és gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly tábornokéval egyetemben. Eltemetéséről Rátky Frigyes, a mácsai uradalom gazdatisztje a következőkben számolt be:
„(…) levettük a két koporsót a szekérről. Mindkét koporsó a legegyszerűbb fakoporsó volt, feketére festve. Egyik sem volt leszögezve. A halottak fehér alsóruhába voltak öltözve, s letakarva egy vászonlepedővel. Mikor megnéztük a két hős elváltozott alakját: egymás nyakába borultunk, s úgy sírtunk.
Én a koporsókat egy színbe tettem zár alá. Aztán magam mellé vettem az öregbéresemet, s ketten hozzáláttunk egy sír megásásához. A sírral még azon az éjszakán készen voltunk.
Másnap ismét levelet kaptam Csernovicstól. Ebben a levélben azt írja, hogy ne temessem el a halottakat, amíg ő maga haza nem jön, ami nemsokára meg fog történni.
A koporsók tehát ott maradtak a színben. Vártam Csernovicsra. De ő csak 8-án este jött haza Mácsára. A kétnapi állásban, miután 7-én és 8-án meleg őszi idők jártak, a két hulla erősen föloszlásnak indult. Damjanich kövér holtteste fölpuffadt, s a már leszegezett koporsófödelet ötujjnyira fölemelte.
Október 8-ának estéjén Csernovics maga jelölte ki a mácsai parkban azt a helyet, ahová a sírt kellett ásni. Éjjel ástuk meg az új sírgödröt. Éjfél után két órakor egy kétökrös szekéren vittük ki a parkba a két koporsót. Közös sírba tettük a halottakat. Az éjjeli temetésen jelen voltunk: Csernovics, én, a feleségem, Csernovics komornyikja, Láhner legénye és a béresgazdám.
Mikor a két koporsó egymás mellett feküdt a sír fenekén: letérdeltünk a gödör mellé, s elmondtunk három miatyánkot. Ez volt a végtisztessége a forradalom két legkiválóbb hősének. Az imádság után behantoltuk a sírgödröt, a földet elsimítottuk, hogy munkánknak semmi nyoma ne legyen. Aztán még egyszer áldást mondtunk a lenn nyugvó drága halottakra, és hazatávoztunk.”
Láhner György sírját 1974-ben exhumálták, és csontjait Aradra szállították, ahol tíz vértanú bajtársával együtt – vélhetően – végső nyughelyére talált.
Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma
