Úgy tűnik, az emberiségnek bizonyos (változó hosszúságú) időszakok után mindig szüksége van egy háborúra. Teljesen mindegy, hogy hol e kies bolygón, amelynek Föld a neve, a kiváltó ok mindig ugyanaz: a minél több pénz, befolyás, hatalom megkaparintása. Énekelj úgy, ahogy én akarom. Táncolj az én nótámra. Imádd azt, amit követendőnek kitűzök eléd, így manipulálnak. És még észre sem vesszük, hogy ez mindig működik. A kulissza, az öltözék kissé változik, de a módszer kevés leleményességről tanúskodik.
Úgy tűnhet ez a marslakóknak, hogy csak úgy l´art pour l´art történik mindez. Pedig nem. Az ok sokkal prózaiabb és elképesztőbb: az ember örökletes képtelensége okulni a történelemből. Sajátos módon a hagyományt elveti, de hagyományosan csak azt követi, ami már működött. Márpedig a háború népszerűsítése töretlen. Ha valaki mégis a régmúlt tanulságaira emlékeztetne, azt nagyon gyorsan elhallgattatják.
Ellehetetlenítik, kinevetik, bármi bűnnel gyanúsítják, vagy egyszerűen elteszik láb alól. Abból mindenki megértheti, hogy a múlttal handabandázni nem érdemes. Sokkal hasznosabb a fegyverkezés, készülődés a háborúra. Mert az mindent gyógyító medicina, azzal minden gond megoldódik, akkor is, ha – mivel a nagymenők szerint tökéletes államban él – történetesen a kisembernek nincsen gondja.
Ha pedig kitör a háború (vagy nem), a nagyokosok úgyis kiadják az ukázt, hogyan kell kenyeret sütni, ha nincs gáz és villany a sütésre, de még liszt sem. Vagy hogyan aludjon a jámbor polgár, ha szétbombázták a házát. Ellentétben a nagyfőnökökkel, akiknek ilyen gondjuk nincsen, mivel annyi realitásérzékük még van, hogy biztonságos helyre költözzenek – atombunkerek már szerencsére vannak az elit számára, néhány hónapra konzerv és ital is van ott, idővel meg úgyis elmúlik a veszély, gondolják.
Végül ez csak szórakozás, mint a virtuális számítógépes játékban, ahol a plebsznek egy élete van, de a nagyfőnök hős akár kilenc élettel is rendelkezik, vagyis elpusztíthatatlan, örökéletű.
De ugye mindennek van előnye.
Az előny itt az, hogy nem kell személyesen valakit lepuffantani, mert hiszen ez „csak“ játék a számítógépnél, egyszerű gombnyomás. Rámész az enterre és puff, az ellenségnek vége, sőt nyomban kapitulál. Nyomogathatsz bátran: enter, enter, enter, neked bajod nem esik. S miután a nagyfőnökök elfáradtak és persze nem nyertek, csak megkérdőjelezhető presztízst, de se pénzt, se területet, unalmassá válik a játék, ezért tűzszünetet tartanak, s elmennek nyaralni.
A plebsz pedig a föntről jövő utasítás szerint hősiesen gyilkolássza egymást tovább, úgyis túl sokan vannak. S miután a nagyfőnökök kipihenték magukat, s kitalálták az újabb és hatékonyabb fegyvereket, kezdődhet a játszma elölről.
A plebsz ekkor már nem emlékszik, milyen volt, amikor a lövészárokban várták az irányított bombát, amely majd végezni fog velük, hiszen akik ott voltak, már meghaltak, akik most vannak ott, azok az újabb likvidálandó fölváltás. Ők nem emlékeznek, milyen volt, mielőtt ripityára lőtték a házukat és megölték a családjukat, csak a nagy dumát hallják végtelenül, és persze értik, hogy a főnökök által megfogalmazott vélt vagy valós sérelmeket meg kell torolni.
Éljen a háború, üvöltözik, a hazáért, a szabadságért, demokráciáért meg minden fenséges egyébért, mintha mindez új találmány volna, mivel emlékezetükből azt is törölték (resetálták!), hogy ilyen már volt, ők csak azt tudják, hogy a háborúra szükség van.
Morális okokból, hát persze. A hazáért, amely ismeretlen fogalommá vált, mivel nincs hol élni, a demokráciáért, amely csak szelektáltan működik, meg a vérbe fulladt erkölcsért.
Végül teljesen mindegy, miért, az a fő, hogy meghalni vitték őket, ne maradjon, aki még másra is emlékezik. Békére például.
Aich Péter/Felvidék.ma
