Uralkodók alatt ezúttal nem a képzeletbeli brüsszeli trónon pöffeszkedő kontraszelektált despotákat értjük, hanem a „klasszikus” monarchákat. Uralkodónak a szó szoros értelmében nevezni őket erős túlzás lenne, hiszen kevesebb hatalmat gyakorolnak, mint az Európai Parlament teremőre, mégis szimbolikus jelentősége van annak, ahogy néhai „dicsőségük” utolsó darabkáit is felemészti a szép új világ…
A címbeli kérdést – miért fordítottak hátat a kereszténységnek az európai uralkodók – a mögöttünk hagyott ünnepek kapcsán vetette fel Rafael Pinto Borges portugál konzervatív gondolkodó. Ami tájainkon Istennek hála (még?) nem szembetűnő, az nyugaton már kiáltó: a nyugati monarchiák uralkodói néhány évtizede még mint a civilizáció őrzői nyilvánultak meg akár karácsony kapcsán is.
Beszédeiket – teljesen természetes módon – áthatotta a keresztény érzület és a hazafiasság. Nem véletlenül voltak ezek a pillanatok a nemzetek életének fontos részei: karácsonykor a családok úgy időzítették a közös vacsorákat, az ünneplést, hogy az uralkodó beszédekor már a televízió előtt ülhessenek és tiszteletteljesen együtt nézzék-hallgassák meg azt. Szülők és gyerekek áhítatos csendben hallgatták – ilyen tiszteletet ébresztett a monarchia az európaiakban mindössze néhány évtizeddel ezelőtt, azokban a napokban, amelyek nem voltak kevésbé viharosak, lázasak és egyébként –technológiaőrültek”, mint napjaink.
Azóta azonban sok víz lefolyt a Temzén. Európa királyai és királynői – ahogy azt Borges nagyon találóan megállapítja – ma egyre inkább egy posztnacionális civil szervezet regionális menedzsereiként szólalnak meg, Nagy Frigyes azon gondolatát – miszerint az uralkodó az „állam első polgára” – a végletekig vivő üres, értékek nélküli, materialista formában.
A legutóbbi karácsonyi üzenetek III. Károly brit uralkodótól, VI. Fülöp spanyol királytól és Fülöp belga királytól nem azért voltak beszédesek, amit mondtak, hanem azért, amit feltűnően elhallgattak. Csak az a Valaki maradt ki belőlük, aki trónjak legfőbb legitimációja, s persze karácsony ünnepének egyedüli értelme, középpontja.
Mindhárom esetben biztonságosan semleges, óvatos nyelvet használtak, a látszólagos neutralitás és önként vállalt távolságtartás csak egy sor kevésbé burkolt politikai elítélés kedvéért tört meg, amelyeket szükségtelenül erőltettek rá az év legkülönlegesebb éjszakájára. Fülöp király például az „extrémizmust” támadta – aligha volt kétséges, kiket nevezett „extrémistáknak”, hiszen Santiago Abascal VOX-ja rekordközeli támogatottságot mér, Pedro Sánchez szocialista miniszterelnök politikai túlélése komoly veszélyben van.
III. Károly „közösségeink sokszínűségéről”, beszélt, amelyből Britannia állítólag erejét meríti, meg arról, hogy Krisztus születésének ünnepe a „különböző vallású emberekkel való találkozásról” kell szóljon.
A beszélőket akár egy ENSZ-főtitkárral vagy egy nagyvállalati vezérigazgatóval is felcserélhettük volna, alig vettük volna észre a különbséget – írja Borges.
S valóban,
a transzcendenciát hamis moralizálással váltották fel; a kereszténységet nemcsak figyelmen kívül hagyták, de egyenesen eltagadták. A karácsony már nem is karácsony volt e beszédek fényében, hanem csak egy polgári ünnep a többi között.
Ez aligha az, amiről a keresztény monarchia szól. Szent Tamás szerint pl. a királyság több puszta földi igazgatásnál. Az uralkodónak erkölcsi és természetfölötti szerepe volt: a közösséget a jó felé irányítani, az erényt megtestesíteni, nem csupán törvényekkel, hanem példával uralkodni. A király nem semleges játékvezető volt az egymással versengő életmódok között; ő maga az isteni kormányzás élő képmása, a rend szimbóluma.
Ennek azonban már vége, valóságosan és szimbolikusan is, miután Európa uralkodói – immáron sokadjára – kapituláltak.
De vajon mi marad ezek után? Van-e még létjogosultságok a monarchiáknak (és Európának), ha megfosztják saját magukat a létezésük indokától, ha kivágják a keresztény gyökereiket?
szd/Felvidék.ma/TEC
