Pénzügyekkel foglalkozom. A pénzügy pedig olyan, mint a vérkeringés. A vérnyomás emelkedhet, vagy csökkenhet, nem biztos, hogy valami baj van, de jelenthet valamit – mondja Pósa Lajos közgazdász, akit az agráriumról és annak gazdasági hatásairól faggattam.
Van-e esélyünk, hogy átlépjünk egy magasabb fokozatba, ahol a beruházás és az innováció vezérli a fejlődést? Akkor, amikor nincsenek igazi hazai tulajdonú nagyvállalataink.
Abból kell kiindulni, hogy Szlovákia gazdaságának nyitottsága majdnem 90-95%-os, tehát termelésünk ekkora része kerül kivitelre. Naivitás azt hinni, hogy mi saját erőből képesek vagyunk valamiféle paradigmaváltásra. Nem vagyunk képesek. Szlovákia az utóbbi húszegynéhány év alatt egy nagy összeszerelő üzemmé vált, amivel úgy-ahogy megoldottuk a munkanélküliséget.
Elmondható, hogy Szlovákia mezőgazdasága vesztese az EU-csatlakozásnak.
Miért gondolja?
Ha az agrárkereskedelmi mérleget vesszük, 30%-kal többet hozunk be, mint amennyit kiviszünk. Csak nyersanyagokból, alacsony feldolgozottságú, kicsi hozzáadott értékkel bíró termékekből tudunk többletet képezni. Leegyszerűsödött a mezőgazdaságunk és csak nyersanyagot termelünk.
Amit el tudunk adni…
De sokan mondják, azokban az országokban, ahol nem volt ekkora súlya a nagyüzemi termelésnek, ahol voltak kisgazdaságok, például Lengyelország, sikeresebben vette a csatlakozást. Nálunk lehet, hogy növekedett a gabonatermelés hatékonysága, de innen nincs tovább, mert leépült a vertikum.
Igen, de menjünk az elejére. A szlovák mezőgazdaság a csatlakozással, sokkal több pénzt és nagyon sok lehetőséget kapott. Igen ám, de sem a több pénzt, sem a több lehetőséget nem tudta kihasználni. Számomra világos, hogy hol történt a baj. Az egész csatlakozást, az új rendszer beállítását profi módon kellett volna előkészíteni és levezényelni. Ehelyett nálunk csak a sok pénzt láttuk, hogy mennyivel több dotációt is kapunk hektáronként, és a cél az volt, hogy a meglévő termelési rendszerünket átmentsük, belekényszerítsük az EU kereteibe, szabályozási rendszerébe. Ezt érzékelve javasoltam az akkori miniszternek, Koncošnak, hogy fogadjunk fel tanácsadó cégeket, akikkel az egész csatlakozást, az új rendszer beállítását profi módon elvégezhetjük. Kellett volna rá vagy 100 millió korona, és akkor rám néztek – te meg vagy bolydulva? Hisz mi ezt tudjuk, ez egy felesleges kiadás.
Bár átmentettük az akkori mezőgazdaságunkat az összes bajával és kínjával, átmentettük az eltérő karakterrel bíró hegyvidéki, illetve síkföldi termelés támogatása körüli belharcot is. Ennek az lett a következménye, hogy a munkaigényes ágazatokat nem volt értelme csinálni, mert drágák lettek és nem volt rájuk támogatás. Így ezek leépültek, és a 300 ezer mezőgazdasági dolgozóból maradt 50-60 ezer.
A pénz és a lehetőség megvolt, de mi nem tudtuk kihasználni, és ezért nem az EU-t kell kárhoztatni. A szabályzóinkat nem tudtuk úgy felállítani, hogy ne ez az úgynevezett gyarmati mezőgazdaság alakuljon ki, ahol van gyapot, kakaóbab, esetünkben gabona, olajosok és más semmi. A támogatott technológia ára megduplázódott, mert nyert rajta a gyártó, a kereskedő, és mi magunk is levettük a részünket, mert még saját magunkat is „tuneloztuk”. Mindenhol keressük a hibát, csak a valósággal nem nézünk szembe. Jön a politika, hogy akkor most támogassuk a hegyvidéket, vagy az intenzív termelést, aztán se ezt, se azt, ide is egy keveset, oda is egy keveset. Ez így nem mehet tovább…
És még egy szimbolikus dolog. A rendszerváltozás előtt a mezőgazdasági minisztériumban dolgoztam. Akkor az az épület négy minisztériumnak adott otthont. Ott volt rajtunk kívül az oktatásügy, az igazságügy és a kulturális tárca. Ma, a számítógépek korában, amikor a mezőgazdaságban dolgozók létszáma az ötödére csökkent, a mezőgazdasági minisztérium már nem fér el abban az épületben, hanem további ingatlanokat foglal el.
Nagy-Britanniának is akkor volt a legnagyobb a gyarmatügyi minisztériuma…
…amikor már nem voltak gyarmatai. Ez a gyarmati példa túlságosan jó. Átvettük ezt a borzasztó EU-adminisztrációt, de olyan rosszul állítottuk fel a szabályzó rendszert, hogy saját magunkat heréltük ki. Lengyelország, szerintem nem azért lett sikeres, mert sok kis gazdasága volt. A mi nagy gazdaságaink helyzeti előnnyel bírtak, csak ők jobb szabályzórendszert tudtak felállítani.
Valószínűleg azért, mert a lengyel mezőgazdasági lobbi erősebb és sokszínűbb volt, míg nálunk a lobbierő csak a nagygazdaságok érdekeit képviselte.
Ebben igaza van. A mezőgazdasági lobbi nálunk 89 előtt nagyon erős volt, de a fordulat után meg lettek bélyegezve, mint a kommunizmus kiszolgálói. Erejük elveszett, és már csak a saját területükön belül tudták az érdekeiket érvényesíteni. Pedig lehetett volna másképp is tenni. Ha megnézzük az osztrák példát, ott a mezőgazdaság nem csak a mezőgazdaságról szól, hanem vidékfejlesztésről is.
Ez már koncepcionális kérdés, hogy a mezőgazdaságnak van tájformáló, környezetvédelmi, foglalkoztató szerepe is.
Szlovákia területén van minden. Van intenzív rész, és van extenzív rész. Az extenzív részen az osztrák példa szerint kellett volna menni, míg az intenzív részeken a termelés támogatására kellett volna helyezni a hangsúlyt. Másképp nem működik. A nő vagy terhes, vagy nem terhes. Mi pedig húsz éve ezt félig terhesen csináljuk, ide is, oda is belekapunk, nincs megfelelő elképzelés, és nem akarok senkit megsérteni, de a szakembereinknek sem volt meg az a tudásuk, ami az európai szemlélethez kellett volna. Ez sajnos a mai napig húzódik, és az agrárium már nem érdekes a politikai pártoknak sem.
A szólamok szintjén még igen, amikor egy politikus azt ajánlja, hogy valaki a nulláról építsen ki egy családi vállalkozást. De nem gondol bele, mennyire tőkeigényes és mennyi munka kell ehhez, ami esetleg más területen a sokszorosát hozza. Maradnak a fanatikusok.
Lengyelországnak abban van az óriási ereje, hogy a törpegazdaságok ki tudták nevelni az utódokat. Nálunk ez a kötődés elveszett. És a lengyeleknél a lobbierő is jóval nagyobb.
És akkor mi lehet a vízió? Például nekem nagyon tetszik a „csallóközi vidám paradicsom”, ami egy jó projekt. De erre azt is mondhatja valaki, hogy ezt a paradicsommennyiséget 30 évvel ezelőtt 10 ezer ember termelte meg háztájiban, míg most csak 500, alkalmazottként.
Csak ez lehet a megoldás. Versenyképességünket csak azzal tudjuk visszaszerezni, ha átvesszük a legfejlettebb technológiákat és innovációkat a mezőgazdaságban is. A vidám paradicsom is a legfejlettebb holland technológiát tudta átvenni, sőt, ami Hollandiában nincs, még a geotermális energiát is fel tudja használni. Az ilyen programoknak azonban jelentős a tőkeigénye.
De ha nem kezdjük el építgetni a láncszemeket a vertikumon belül, akkor maradunk a gyarmati állapotban, és idővel egyre nehezebben kerülünk ki belőle.
És van még egy veszély. A gyarmatosítók egy ideig megelégedtek azzal, hogy a helyi lakosságtól vásárolták fel a kakaóbabot, később viszont kezdték kialakítani a latifundiumaikat. A földet kezdték kivásárolni. A külföldiek bejövetele hasonló, de a helyiek eddig jól reagálnak, és kezdik ők is a felvásárlást.
A jövőnk az, ha ki tudjuk generálni azt a csoportot, amely koncepciójával képes meggyőzni a politikai döntéshozókat. Jelenleg ott tartunk, hogy négyévente kicserélődik a fél minisztérium és vele együtt az alapkoncepció is.
A teljes beszélgetést itt olvashatják
