Szlovákia budapesti nagykövete gyerekként az Egri csillagokat, később Kertészt és Bibót is olvasott. Peter Weiss a HVG Portré rovatának úgy nyilatkozott, a trianoni trauma messze nem egyedülálló a történelemben, s a magyar politika túl erőteljesen ventilálja azt. HVG: Fut Magyarországon egy internetes szavazás, amelynek szervezői a legszebb magyar szavakat keresik. Ne vegye provokációnak, de lenne esetleg jelöltje?
Peter Weiss: Egy ideig nemzetiségileg vegyes környezetben, Galántán éltünk a feleségemmel, és bár magyarul nem tudok, sok alapvető kifejezést felszedtem. Ami minden nyelven, így magyarul is nagyon szép, és nagy örömmel mondogatom is a feleségemnek, az a „szeretlek”.
– És rövid itt-tartózkodása óta Budapestet mennyire sikerült megszeretnie?
– Ez a nyár tényleg egy kicsit forróra sikerült. Viszont a feleségem szerint a legrosszabb, ami velem megtörténhet, ha nem történik körülöttem semmi.
– Hát, tényleg nem nyugdíjas posztot választott – már ha választhatott. Jutalomként vagy büntetésként vezényelték, illetve száműzték hozzánk?
– 2002-ben tudomásul vettem, hogy a választók úgy döntöttek, vége a politikai karrieremnek. Fico miniszterelnök úr és régi jó barátom, Boris Zala, Szlovákia Szociáldemokrata Pártjának korábbi elnöke viszont meggyőzött, hogy a tapasztalataimra külföldön szükség lehet.
– Túl azon, hogy kedveli a kihívásokat, mivel érdemeltük ki a megkülönböztetett figyelmét?
– Sok mindennel. Gyerekként, már 14 évesen befaltam az Egri csillagokat, és sokat nevettem Karinthy írásain. Ismerem Kertész Imre több regényét, és Bibó Istvánnak a nemzetek kollektív hisztériájáról szóló zseniális elemzését is. Számomra soha nem jelentett problémát, ha a magyar nemzetről mint kulturális értelemben egységes nemzetről gondolkodnak. A problémát korábban és most is a magyar állam és a Szlovák Köztársaság magyar állampolgárai közötti intézményes kötődések kialakítása jelenti.
– Ha már ilyen jól ismeri a magyar lélek rejtelmeit, elárulja, hogy vélekedik – szigorúan magánemberként – a magyarságot sújtó trianoni döntésről?
– A 20. század sok nagy traumát hozott, a trianoni semmiképpen sem egyedülálló vagy különleges, hiszen az utóbbi évszázadban nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia, hanem az oszmán birodalom, a Szovjetunió és Jugoszlávia is felbomlott, és a két világháború következtében több állam határai módosultak. Ha más nemzetek is olyan erősen ventilálnák a traumáikat, ahogyan azt a magyar politikai elit teszi, akkor ma nem lenne Európai Unió.
– Amely még a szlovák nyelvtörvényt sem tiltja. Ön soha nem gondolkodott azon, hogy egy szlovákosabb névvel hosszabb távon is érvényesült volna a politikában, mint a Weiss-szel?
– Soha. Őrzök egy papírt abból az időből, amikor Szlovákiában életbe léptek a nürnbergi törvények, és akkor a nagyapám azt bizonyította, hogy az őseink Morvaországban élő németek voltak. Az, hogy a nagyszüleim – éppen a név miatt – kis híján koncentrációs táborba kerültek, egész életemben kísérteni fog. Ezért is lettem elkötelezett antirasszista. Büszke vagyok, hogy közbenjárásomra lett nemzeti ünnep Szlovákiában az 1944-es antifasiszta felkelés emléknapja.
– Ilyen demokratikus pedigrével mit szól a magyarellenes Jan Slota verbális ámokfutásaihoz?
– Nekem Szlovákia érdekeinek képviselete a feladatom, nem az, hogy megmagyarázhatatlan mondatokat magyarázzak. Elég nagy baj, hogy Magyarországon nemcsak a szélsőségesek, de a mainstream lapok is közölnek hasonló szellemű, csak épp ellentétes előjelű gondolatokat.
– Ön minden korábbi kijelentését vállalni tudja? Még a rendszerváltás előttieket is?
– A Marxista–Leninista Intézet nagyon haladó szellemiségű intézmény volt. Hamar rájöttem, hogy nem az egyénekben van a hiba, a rendszer van rosszul kitalálva.
– És hogy került a békés kutatóintézeti életből a politikába? Vagy titkon mindig erre vágyott?
– Tulajdonképpen a véletlen műve. Felbosszantottak a szlovák tévében a peresztrojka idején futó közéleti vitaműsorok. Ezt szóvá is tettem az akkori hírigazgatónál, aki a forradalom kirobbanása után azzal hívott be egy élő vitaműsorba, hogy ez olyan műsor lesz, amilyet én akartam. Nem utasíthattam vissza.
– Még a végén kiderül, hogy a manapság önt élesen kritizáló médiának köszönheti a karrierjét.
– Azt hiszem, valóban az így szerzett népszerűségem okán választottak a szociáldemokrata útra lépett új párt elnökévé. A Demokratikus Baloldal Pártját egyébként úgy építettük fel, hogy minden kisebbség képviselve legyen benne. Nem a mi hibánk, hogy a nemzetiségi alapon szerveződött pártok lassacskán elszívták a kisebbségieket.
– Árulóként, netán új honfoglalóként tekint azokra a szlovák honfitársaira, akik hozzánk járnak át vásárolni, vagy itt vesznek olcsó ingatlant, hogy aztán Pozsonyba ingázzanak?
– Ez az EU bővítésének teljesen normális gazdasági következménye – ahogy az is, hogy önök közül sokan szlovák rendszámú autóval járnak, és Szlovákiában bejegyzett cégeik vannak. Voltak ugyan olyan hazafias érvelések, hogy szlovák polgár ne Magyarországon költse a pénzét, de azt gondolom, itt csak arról van szó, mindenki szeretné kihasználni az EU egységes piacát.
– Ha már EU, mit érez, amikor arra gondol, hogy önök már eurót használnak, és még a focicsapatuk is kijutott a vébére, szemben velünk, akiknél ez utóbbi már csak matematikai esély?
– Ezek bizonyos mértékig valóban a nemzeti büszkeség elemei, de ahogy mondani szokták, a kenyér az ilyenektől még nem lesz olcsóbb.
Portré
„Mielőtt elfoglaltam a nagykövetséget, készítettem egy koncepciót, és ekkor tudatosodott bennem, hogy a szlovák–magyar kapcsolatok 90 százalékban kiválóak, sőt fantasztikusak” – osztja meg a júniusi hivatalba lépését megelőző egyik felismerését az egyre többször reflektorfénybe kerülő 57 éves diplomata. A szlovák bel- és külpolitikában másfél évtizeden át meghatározó szerepet játszó nagykövet apai ági nagymamája magyar volt. A vegyiparban dolgozó külkeres édesapa még jól tudott magyarul, „szemben velem, aki nem beszélem ezt a nehezen tanulható nyelvet”. Az egyébként oroszul, németül, angolul és lengyelül tárgyalóképes nagykövet a pozsonyi Komensky Egyetem bölcsészkari diplomájának megszerzése után, 1975-től a Szlovák Kommunista Párt központi bizottságának Marxizmus–Leninizmus Intézetében dolgozott. „Társadalmi helyzetelemzéseket készítettünk, és figyelemmel kísértük a lengyel, majd később a magyar kommunista pártban, valamint a nyugati eurokommunista pártokban zajló változásokat is.” A megszerzett elméleti tudást a rendszerváltáskor már a gyakorlatban is kamatoztatta, az 1989-es „bársonyos forradalom” után az ő vezetésével alakult át a szlovák állampárt a Demokratikus Baloldal Pártjává. Ennek elnökeként a parlamentbe is bejutott, ahol évekig a külügyi bizottságot vezette. 2001-ben kilépett a pártjából, és Szociáldemokrata Alternatíva néven újat alapított. A 2002-es parlamenti választáson azonban nem szerzett mandátumot. Idén júniusig kutatóként és a pozsonyi „közgáz” Nemzetközi Kapcsolatok Karának tanáraként dolgozott.
„Egész életemben futottam, Mikulás Dzurindával két kassai maratont is legyűrtünk” – mondja a kelet-szlovákiai Homonnán (Humenné) töltött öt gyermekkori év kivételével egész életét Pozsonyban leélt nagykövet. Első, tragikus körülmények közt elhunyt feleségétől két gyereke van, a 30 éves Liana Angliában él, a 28 éves Peter EU-s beruházások előkészítésével foglalkozik. Az öt éve újranősült nagykövet felesége pozsonyi bírónő, „ezért amolyan utazós házasság a miénk” – mutat rá új munkája kevésbé ismert árnyoldalára.
Felvidék Ma, HVG-IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
