Ilyenkor, az iskolai beiratkozás táján, különböző véleményekkel és statisztikákkal találkozunk. Része ez annak a sziszifuszi munkának, amivel a nyílt és fondorlatos gyakorlatot – a magyar gyerek elszakítását a magyar iskolától – szeretnénk ellensúlyozni. Amíg mi, pedagógusok, a racionalitás síkján igyekszünk ezt a számunkra létfontosságú területet kezelni, addig a szülő hajlamos az érzelmi megközelítésre és bedől az iskolaválasztás áldemokratikus délibábjának. Igen, mert a választás lehetőségének az állandó sulykolása eredendően azt sugallja: válaszd a másikat!. A szülő pedig a közhangulat nyomására ezt teszi, elszakítva gyerekét a természetestől és egyedüli értelmestől – az anyanyelvi oktatástól.
Helyzetünk aggasztó, különösen akkor, ha a számokat nézzük. Optimista és önáltató kimutatások arról szólnak, hogy Szlovákiában a magyar nemzetiségű gyerekek (van-e egy gyereknek nemzetisége?!) 17-18%-a jár szlovák iskolába, a magyar anyanyelvű gyerekeknél ez viszont több mint az egyharmada! Igen, mert az a magyar szülő, aki szlovák iskolába járt (egyre többen vannak!) már szlováknak jelenti a gyermekét és így ő a statisztika számára elveszik. Mi azért induljunk ki a realitásokból és jó ha tudatosítjuk, hogy a demográfiai mutatók mellett a legnagyobb veszteségünk: Szlovákiában három magyar gyerek közül egy szlovák iskolába jár!
A szlovákiai magyar pedagógustársadalom legneuralgikusabb területe az iskolai beiratkozás, mert minden pedagógus tudatosítja, hogy a szülői döntés nem az értelem és az eredmények alapján születik, hanem az érzelmek és a hangulatok szerint. Évtizedekkel ezelőtt, amikor egymás között meghirdettük a „Csak a minőség vonz” elvét, valóban elindult egy teljesítményi alapú orientáció a magyar pedagógusok között, s ennek alapján elmondható, hogy a magyar iskolák általában minőségben, programokban és személyiségfejlesztésben állják a versenyt a szlovák iskolákkal, sokszor meghaladják azt, de sok magyar szülő számára ez sem elég argumentum ahhoz, hogy ebbe az iskolába írassa gyermekét. Később azzal próbáltuk álltatni magunkat, hogy majd az uniós tagsággal kinyílik a szülők szeme és a magyar nyelv Kárpát-medencei dominanciája jobban meggyőzi őket, illetve Schengen után a magyar nyelv szűkebb pátriánkban nagyobb lehetőségeket ad a munkavállalás terén. Ez is kevésnek bizonyult és változást nem hozott.
A magyar szülő, aki elszakítja gyerekét az anyanyelvi oktatástól a legkülönbözőbb önámítással próbálja magyarázni döntését. A skála nagyon bő, egyszer jó lenne csokorba szedni őket. Az ördögi megátalkodottságtól egészen a nevetséges kifogásokig terjed a sor. Az utóbbi napokban kétszer is találkoztam azzal a lelkiismeretet nyugtató (?) indoklással: azért nem íratom oda, mert a magyar iskolába (csak) romagyerekek járnak. (?!)
Ami igaz, az igaz: Gömörben, Nógrádban, Abaújban , Bodrogközben és Ung-vidéken átlagban több romagyerek jár, s vannak olyan magyar iskolák is, ahol ők alkotják a többséget. Ez tény, ahogy valóság a roma lakosság mostoha és tarthatatlan helyzete, amit iskoláinkban látszatintézkedéssel elkülönített (szegregált) osztályokban próbálunk kezelni, s ez még jobban elmélyíti a roma gyerekek lemaradását. Mert sok településen a roma lakosság lemaradása végzetesnek tűnik, és ha tudatosítjuk, hogy ez elsősorban társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális probléma, rajtunk is múlik, hogy az egymás mellett élés hatalmas árkait megpróbáljuk-e kitölteni az együttélés empátiájával és szolidaritással. Integrálásuk rólunk is szól – bennünket is minősít! -, és természetes, hogy az iskolával kell kezdeni. Gyermekkoromban az én szülőfalumban ez még természetes volt. Az pedig mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy a romák, különösen a tömegben élő romák, családi élete inkább hasonlít egy törzsi hagyományhoz, mint a civilizált polgári családi élethez, de néhány dologban mi is tanulhatnánk tőlük, mint a gyermekvállalást, gyermekszeretetet, családi-közösségi szolidaritást és a hagyományokhoz való ragaszkodást. S tudatosítanunk kellene azt is, hogy a velünk élő romák nagy többsége hagyománytiszteletből és az irántunk táplált megbecsülésből íratja gyermekét magyar iskolába. Neki ez természetes, nem is gondol arra, hogy a szomszéd faluba szlovák iskolába vigye gyermekét, amikor helyben van magyar iskola. Megérdemlik a figyelmünket és szolidaritásunkat, hogy mi is legyünk segítségükre gyermekeik integrálódásában az iskolában, a társadalomban és az életben egyaránt. Hiszen ahogy nekünk, az utánunk következőknek is velük kell majd élniük, hiszen kiút csak az együttélésben (integrációban) van. Jó lenne bizonyítani ilyenfajta képességünket kisebbségi szolidaritásból is!
S hogy konkrét legyek. Otthonjártamkor, Szilicén, szokásom megkérdezni a gyerekektől, hogy milyen iskolába járnak. (A helyzet képtelenségét illusztrálja, hogy Szilicén ilyesmit kell kérdezni…?!) A roma gyerekek a szilicei magyar kisiskolába, vannak azonban olyan falumbeliek is, akik Pelsőcre, Berzétére vagy Rozsnyóra szlovák iskolába küldik a gyermeküket. Csak elismeréssel és megbecsüléssel tudok gondolni az otthoni roma szülőkre, azokat pedig, akik – az EU és Schengen után – elveszik gyermeküktől az anyanyelvi oktatást: megvetem!
Elkezdődtek az iskolai beiratkozások. Mindnyájan vizsgázunk: szülők, pedagógusok, önkormányzatok és az egész szlovákiai magyar közösség. Jó lenne odafigyelni egymásra, hogy ezt a fontos megmérettetést sikerrel vegyük. Gyermekeink, jövőnk és egész közösségünk érdekében!
Kassa, 2008. január 16.
Máté László
