A pedagógusokat nem igen kedvelő szülők a címben előforduló fogalmakat gyakran összekeverik, gondolván azt: milyen jó a tanároknak, hiszen ingyen üdülhetnek a gyerekekkel, és ráadásul még jól meg is fizetik őket ezért.
Van, mikor nem is csodálkozom ezen, mert a szülők gyakran nem kapnak megfelelő felvilágosítást arról, hogy a diákok az iskolából a tanulmányaikkal összefüggő, azokat az ismeretszerzésben kiegészítő honismereti túrákra, tanulmányi utakra-kirándulásokra járhatnak elsősorban. Az ilyenekre pedig az oktatóknak-nevelőknek külön is fel kell készülniük, sok mindent pontosan el kell intézniük. Ezek az utak ráadásul nagy felelősséggel járnak, mert a kirándulás vezetőjének felelnie kell a gyerekek testi épségéért, biztonságáért. A nem ritkán tizenhat órát is kitevő napi felügyeletért, avagy több naposra is eltervezett utakért pedig nálunk nem jár külön fizetség a pedagógusnak. A befizetett pénzről meg az utolsó fillérig el kell számolnia.
Arról is megfeledkezünk itt-ott, hogy a különféle kirándulások elsősorban nem az üdülések, üdültetések kategóriájába tartoznak. Mert az iskola nem utazási iroda, nem üdüléseket szervező alakulat. Igaz, mostanság divat, hogy egy-egy „rátermettebb” intézmény diákjait különféle tengerekhez viszi, hogy úgymond jól megtanulhassanak úszni; sítúrára az Alpokba vagy egyéb hegyóriásokhoz szállítják őket. Az is előfordul, hogy a szalagavatót Párizsban vagy Rómában tartják. Ezekkel aztán lehet dicsekedni, „oskolát” minősíteni.
Hosszú pályám során én is gyakran jártam diákjaimmal a szülőföldet, a tágabb régiót. Olykor messzebbre is elmerészkedtünk, ám annak ellenére, hogy magam is világjáró ember voltam, a gyerekekkel nem siettettem a több száz kilométeres utak túllépését. Mert már kezdő tanárkoromban láttam és tapasztaltam, hogy a diákok sokszor a legközelebbit ismerik a legkevésbé. Nem járnak a helyi tájházba, falumúzeumba; nem ismerik a falu határát, dűlőneveit, annak természeti szépségeit; keveset tudnak a néhány évtizeddel ezelőtti világról. Csak kevesen jártak a néhány kilométerre található csodás építészeti alkotásoknál, szakrális emlékeknél: az ipolybalogi Árpád-kori és a rárósmúlyadi szecessziós templomban, a nagycsalomjai és ipolyfödémesi középkori templomromoknál; Drégely, Csábrág, Bozók vagy Kékkő váránál; a zsélyi barokk Zichy-kastélyban, a felsőtúri Pongrácz-kúriában; nem álltak még meg Ipolyi Arnold emléktáblájánál, Madách Imre síremlékénél vagy Pongrácz Lajos sírjánál; nem voltak Mikszáthék szklabonyai házában, a Balassák kékkői várkastélyában. Mindezek pedig igen közel vannak hozzánk, könnyen el lehet oda jutni, sok pénzbe se kerül, s talán a szívet is jobban melengethetné, mint a még csak nehezebben felfogható nagyvilág.
És azt is láttam fiatal tanárként, hogy a kirándulás legtöbbször abból állt, hogy induláskor mindenki – tanár és diák – helyet foglalt az autóbuszban, majd a célállomáson kiszálltak, s megnézték, amit az idegenvezető megmutatott. Közben természetesen ment a duma, mindenki kibeszélhette magát. Nem mondom, hogy ez nem jó; a hasznosat nem lehet a kellemessel összekötni. De hátha lehetne valami mást is megvalósítani az ilyen utakon.
Ilyen elgondolásból készültem fel magam is ezekre a túrákra. Úgy, hogy menet közben azt is elmondtam, mit láthatnánk ama helyeken, melyeken csak átmegyünk, mit kell tudni egy-egy közbeeső településsel kapcsolatban. Irodalmi kirándulásokkor gyakran megidéztük az írót már menet közben is; ügyesebb diákjaim olvastak fel részleteket az adott író műveiből. Így a szülőhelyhez, a múzeumhoz már átszellemülten érkeztünk. Nem mondom, hogy az ilyen kísérletek mindig és mindenki előtt népszerűek voltak. De sokan élvezték a „forgatókönyvet”: figyeltek, jegyzeteltek, fotóztak, s ami talán a legfontosabb, hogy eme túrák emlékei sokáig megmaradtak bennük.
Persze, ahogy a gyermekek növekedtek, a kört magam is tágítottam velük. Eljutottunk Balassihoz Zólyomba, Jókaihoz Komáromba; megjártuk Kassát, Krasznahorkát és Betlért; Pannonhalmát, Budapestet és Bécset. Élmény volt a csillagokat kémlelni a pesti Planetáriumban; a több ezer éves őslénytani dolgokat megfigyelni a Magyar Állami Földtani Intézet múzeumában; külön vezetővel végigjárni a Néprajzi Múzeumot, leülni a bécsi Szent István-dómban; szentmisét hallgatni a budai sziklakápolnában, a váci székesegyházban vagy a mátraverebély-szentkúti kegyhely szabadtéri oltáránál. S akkor úgy gondoltam, az eme helyeken szerzett élmények is hagyhatnak bennünk mély nyomokat a sok-sok ismeret mellett is.