Napok óta halogatom az írást, mert a langyos vízbe forró köveket kell dobnom, hogy azok, akiket ez elsősorban érint, megpörkölődjenek. Hogy sisteregjenek a sziklák és gőzt fejlesszenek. Pedig milyen megnyugtató lenne, ha csupa szépet írnék a Thália negyvenéves jubileumára, s a gálának nevezett improvizációt megdicsérném.
Ha hódolatomat fejezném ki a hamis éneklésekért, a rosszul elmondott versekért, a trágár kifejezésekért, a haknikért… Ha megdicsérném az ünnepi szónokok semmitmondó, közhelyektől duzzadó sterilitását. Ha tehát minderről nem vennék tudomást, s követném egyik-másik kritikusunkat, aki nem a látottakról írt, hanem arról, amit látni vélt, vagy belemagyarázott. Arról, ami a színfalak mögött zajlik, kevesen tudnak. Nem kívánok beállni abba a hosszú, hallgatag sorba, mely a kassai magyar színjátszás koporsójába a szögeket veri.
Viszont nehéz szívvel szólalok meg. Felelőtlenül dicsérni mindig könnyű, és akkor senki sem fog rám szúrós szemekkel nézni, vagy nem fogadja majd köszönésemet. Esetleg nem teszem ki magamat annak, hogy megverjenek. Elcsattant már néhány pofon az érvek helyett egy színész részéről, mivel szemébe vágták az igazságot. Ám eddigi tapasztalatom bátorít rá, mondjam ki, hogy óriási baj van a kassai Thália Színházzal. Katasztrófa közeleg! Ez pedig távolról sem anyagi természetű.
De beszéljünk a negyven évről, majd a gálának nevezett leleplező röntgenfelvételről. Mert ez bizony akaratlanul is olyan volt, mint a negyven év. Kicsit hamis, kicsit semmitmondó, fölöslegesen trágár.
Ezeknek az évtizedeknek tanúja voltam 1972 óta. Akkor csöppentem bele ebbe a világba, melyről addig vajmi keveset tudtam, s felkészültségem a nullával volt egyenlő. Igaz, tizenévesen végigolvastam Shakespeare összes műveit, de azokat mint szépirodalmat forgattam. Nem gondoltam rá, ezek színpadra készültek. Hallgattam a magyar rádióban színházi közvetítéseket, rádiójátékokat, de ezek fogyasztója voltam csupán. Eszembe sem jutott, milyen munka jár azzal, hogy az üzenet eljusson a hallgatóhoz, nézőhöz, s benne visszhangra leljen. Pedig sokat kaptam így s akadnak darabok, melyek mondanivalóját mindmáig fel tudom idézni. Azután Kassán belecsöppentem az amatőr színjátszásba. Nyiladozni kezdett a szemem.
A kassai Thália előadásainak legtöbbje kihullt az emlékezetemből. De egy-kettőre meleg szívvel emlékezem. Nem kevés ez egy kicsit? Vagy bennem van a hiba? Ám soha nem láttam kijönni a kassai Tháliából a közönséget úgy, hogy forradalmi láz kerítette volna hatalmába: most megforgatjuk a világot, ezután másképp élünk! A kellemes pillanatokat letagadni méltánytalanság lenne. Ehhez is kell tehetség és érzék, de ez nem elég. „Nem elég fellobogni,/ de mindig égni kell!/ És nem elég csak égni/ Fagyot is bírjon el,/ Ki acél akar lenni,/ Suhogni élivel.” (Váczi Mihály)
Abban az időben Beke Sándor létrehozta a színpártolók körét, mely szándéka szerint arra lett volna hivatott, hogy baráti körben elemezzük az előadásokat, s a rendező visszajelzéseket kapjon, az jön-e le a színpadról, amit szeretne. Min kellene esetleg változtatni. Gyorsan kiderült, az összejáró idős hölgyek koszorújának ez meghaladja látókörét. Egyik ma már halott kritikusunk viszont olyan bírálatokat írt zsinórban, mintha az előadásokon háttal ült volna a színpadnak. Tanúja voltam, amikor a premier után mindenkinek, főleg a rendezőnek lelkesen gratulált, azután lapjában alaposan ledorongolta az előadást. Egy alkalommal meg is kapta a magáét az Irodalmi Szemlében.
Múltak az évek, színjátszó csoportokban dolgoztam, elvégeztem egy rendezői tanfolyamot, rendeztem is egy keveset, s a rendszerváltás után szlovák és magyar lapokban szelíd kritikákat, vagy inkább ismertetőket írtam az előadásokról. Nagyon sokszor voltam elnéző, mert féltettem a színházat, s nem akartam, hogy esetleg egy bírálat bumerángként szolgálja a Thália megszüntetését. Mások is így lehettek ezzel.
Elmondhatom, a produkciók zömét láttam. Az egyik szónok a gálán ugyan arról beszélt, hogy a nézőnek katartikus élményben van általában része, ezt legnagyobb sajnálatomra egy-két alkalomtól eltekintve, nem tudom alátámasztani. A kassai nézőtéren előadás alatt egyszer sem zokogott föl senki, nem borzongott bele senki egy olyan édeni érzésbe, mely fejétől talpáig bizseregtetné, s olyan elszántsággal kelne föl a székből, hogy most megforgatja a világot, most nekiront minden bajnak, gonoszságnak. Gyávaságát, megalkuvását, szellemi renyheségét senki sem veszítette el. Tehát nem távozott más emberként.
Amint az egyik szónok mondta, ha a néző kinyújtja a kezét, a színész szívét teszi belé. Ha ez megtörténik, szikrázni kezd a lég. Akkor úgy megy ki a papucsférj a nézőtérről, mint egy oroszlán. Ekkor akar fegyvert fogni, hogy harcoljon akár élete feláldozása árán is az igazságért. Sajnos, ettől megfosztottak. Emlékeim szerint, paradox módon egy-két vidám darab tudott felejthetetlen atmoszférát sugározni. Amikor kiderült, Pólos Árpád ilyen szerepkörben milyen kiváló.
Sorjáztak tehát egymás után az előadások, s gyakorta volt az az érzésem, egy sorozatot látok, melynek ugyan mindig más a szerzője, de ugyanazok a karakterek, gesztusok, hanglejtések ismétlődnek évadokon keresztül.
De ne legyünk igazságtalanok. 1989 mindenképpen vízválasztó volt. A Thália színházterme megbolydult, mint a méhkas. Egy kis időre lehulltak az álarcok. Kiderült, ki a gyáva.
1989 viszonyítási pont, hiszen a színház a kommunista kényszerzubbonyban ugyanannyit töltött el, mint azóta. Szélhámosokból azelőtt sem volt hiány, de azután még inkább elszaporodtak és előtérbe kerültek. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, a színház léte sokszor veszélyben forgott azóta is. Beolvasztották egy közös szuperintézménybe, de azután visszanyerhette „szabadságát”.
Fejlesztését, fejlődését az anyagiak csak takaréklángon engedik érvényesülni. Ám nemcsak az atommáglya meggyújtásához kell kritikus tömeg. Miközben fel kell venni a harcot a konkurenciával: a tévével, videóval, számítógéppel, lustasággal, kulturálatlansággal. S belülről támadják, marcangolják az ízlésficamok, beteges ambíciók és kétes divatok.
Az első félidőben is féltenünk kellett, s gondolom ezért volt a közönség olyan bosszantóan jólnevelt és elnéző. Egy rossz előadást vagy darabot sem mert megbuktatni. Pedig a beférkőzött besúgóktól sem kellett tartania. Ők nem erre vadásztak. A nagyérdemű odabent tapsolt, csak távozva méltatlankodott. Igaz volt kivétel is. Egy botrányosan rossz előadás után egyik barátom azt mondta a szerzőről, annyira szereti, hogy ezt a „botlást” elnézi neki. De a többség távollétével tüntetett. Gyermekeit nem nevelte színházkedvelő, -értő nézőnek. Hamisan énekelt a színész? Megmagyarázták neki, nem énekelt be. S erre csöndben maradt, nem kérte ki magának, hogy ilyen támadásnak legyen a füle kitéve. S ezen a téren azután sem változott semmi. A színházlátogató magyarok zöme még fütyülni, bekiabálni is elfelejtett a kommunista diktatúra éveiben. Azóta sem, ha merénylet zajlik ízlése ellen, ha lejáratják a magyar történelmet, ha meggyalázni próbálják szimbólumait, himnuszát. Kussol, mintha a mindenható párt még mindig lecsaphatna rá. Pedig akkor sem lett volna baja belőle. A párt eltűnt, csak a félelem és bizonytalanság maradt.
Harag Györgyről mesélték egyszer erdélyi színészek, amikor útjukra engedte őket, azt kívánta nekik, sok kudarcban legyen osztályrészük. Akkor értetlenül hallgatták. Később megértették.
Amikor a gálát megelőző beszélgetésen megkérdeztem Kövesdi Szabó Máriát, sohasem tartottak-e attól, hogy kifütyülik őket, csodálkozott. Még eszébe sem jutott, hogy ilyesmi előfordulhatna. Holott mi tudná jobban serkenteni a színészt, rendezőt, dramaturgot, művészeti vezetőt, hogy a maximumot hozza ki magából, ha tudja, bukás is lehet az előadásból, ha nem java tudását adja. Hogy a „százfejű szörnynek”, a közönségnek van kiszolgáltatva. Ha a színész észreveszi, hogy a kis stikliket, a csúnya és érthetetlen színpadi beszédet, a hamis hangsúlyt, a pongyola jellemformálást a néző elnézi, akkor elripacsul. Hamis biztonságra tesz szert, mely meggátolja fejlődésében. Nem termel adrenalint s a néző magát fosztja meg a valódi művészi élménytől. Volt produkció, melyet a második előadás után le kellett venni a műsorról, mert másodjára csak a kollégák jelentek meg szolidaritásból. De oda se neki, a szponzorok pénze a rendező zsebében van, így több marad – neki.
Mečiar, illetve Hudec idejében úgy tűnt, visszatérnek a régi „szép idők”. Másfajta kényszerek annál inkább jelentkeznek. Reméltük, nem kell majd senki által nem óhajtott darabokat látnunk a színpadon. Most viszont a pénz diktatúrája diktál. „Ha ezt a darabot játsszátok, s ezt a rendezőt, színészt, díszlettervezőt alkalmazzátok, akkor kaptok egy kis pénzt a túlélésre.”
Milyen társulatépítés az, ha egy személy veszi fől a rendezői, művészeti vezetői és színészi fizetést!? Így a magyarországi támogatás nem a színháznak jut, hanem visszakerül Magyarországra! Itt meg sem melegszik. Kirúgnak egy színésznőt odaát? Akkor utcára kell tenni egy tehetséges hazai fiatalt.
Majd tíz olyan felvidéki fiatal színész teng-leng, vagy szlovák társulatokhoz kényszerül, mert nem tud elhelyezkedni. Állítólag akad fiatal szlovákiai magyar színész, aki Angliában játszik – természetesen angolul. Ezek nem kapnak esélyt Kassán, viszont azok közül jónéhányan, akik itt oxidálnak, azt hangoztatják baráti körben, hogy ők nem magyar színészek és baloldali, illetve liberális elkötelezettségűek. Ezzel takargatják, hogy cinikusan kiégettek. Lehet ilyen csonkult lélekkel Hamletet játszani?
Néhány évvel ezelőtt ebből a körből egy olyan tiltakozó levél került a szlovák és magyar sajtó hasábjaira, mely tiltakozott Duray Miklós egyes kijelentései ellen. Ám az aláírók nem is tudták, hogy felemelték szavukat valami ellen. Sokan még azt sem tudták, mi hangzott el. Igaz, szó volt róla, különböző vélemények hangzottak el, s azután mégis odahamisították a nyilatkozat alá a neveket. Csak Jakab Zoltán tiltakozott nyilvánosan a nevével való visszaélés ellen.
Egyesek rikácsolásokkal, vagy terrorisztikus fellépéseikkel érvényesítik akaratukat a társulaton belül. De a színész ne a színfalak mögött nyújtson hatásos, hatékony teljesítményt önös célok érdekében, hanem a világot jelentő deszkákon lángoljon, világítson tiszta lánggal!
Elhangzott a gálának nevezett „eszkabáción” az üres szólamok között, hogy a színház legyen templom. Egyelőre kufárok zsivaja hangzik belőle, nem sugároz áhítatot. Kíváncsi vagyok, jön-e valaki, aki korbáccsal elkergeti az élősködőket.
Ha egy bizonyos műintézményben, ahol pénzért szerelem helyett csupán testrészek kiárusítása folyik, rosszul megy a bolt, akkor azt nem bezárni kell, hanem le kell cserélni a szolgáltatást nyújtó hölgyeket!
Sokan a fentiek miatt nem járnak a kassai Tháliába. Ha színházi élményre vágynak, akkor felutaznak Pestre, vagy máshová. Divatja volt a pesti színházaknak az 50-es, 60-as években. Sokan utaztak föl egy-egy előadásra. Azután Kassán is pislákolni kezdett egy lángocska, mely tiszta, hívogató fényét elveszítette.
Egyszer Bárdi Györgyöt kísértem Kassán. A Tháliára terelődött a szó. A színművész a következőket jegyezte meg csöndesen: ezek az urak és hölgyek azt hiszik, ők csinálják a legjobb színházat a világon. Pedig a Tháliának nagyon rossz híre van szakmai körökben. Az akkori rendezővel sokszor találkoztam azóta. Látom rajta, fogalma sincs róla, milyen merényletet követett el. Igaz, lelkiismerete már rég szunnyad. Talán soha föl sem ébred, hiszen kitüntették és mennybe is menesztették, amikor az etikai nagyság félistenévé kiáltották ki. Pedig emlékszem, trágárságaival hányszor alázta meg a színészeket. Húsz éve nem ezért szónokoltunk a hidegben.
Ejtsünk néhány szót a gáláról is. Csak egyik szereplőjét kívánom most említeni. Verebes István volt az egyetlen, aki tartalmas módon köszöntötte a színházat. Többek között azt mondta, jobb lenne talán áttelepülnie Kassára, mert az, ami Magyarországon zajlik, az rettenetes. Mindezzel csak az az apró baj, hogy mint közszereplőt őt is óriási felelősség terheli mindazért, ami odaát történik. Verebes bátor ember. Fel mert menni arra a színpadra, amelyen meggyalázta a Bánk bánt. Igaz, örökre beírta így nevét a színháztörténet fekete lapjaira az ősbemutató városában. Ha ezt Magyarországon teszi, világbotrány lett volna belőle. A kassai közönség ezt is szó nélkül lenyelte. Csak azt kívánjuk Verebesnek, hogy legyen kénytelen ilyen módon Madách Imre Mózesét is színpadra állítani!
Miről kellett volna szólnia a gálának? A negyven évről! Tehát keresztmetszetet kellett volna adnia számos produkcióról. Ez az igyekezet látszott is, ám csak töredékesen érvényesülhetett. Azért, mert közben a hangya felszólítja a tücsköt, hogy nyelvét érintse Lafontaine úr általa sohasem látott testrészéhez. Tessék mondani, ilyen helyzetben a színész melyik testrészét nyújtja a nézőknek? A színészek a szívüket nyújtják a színpadról?
Egy őszinte, szívből jövő mondat hangzott el ezen az estén. Amikor Gombos Ilona lejött a lépcsőkön, hangosan megjegyezte: Hogy utálom már harminc éve ezeket a lépcsőket!
Olybá tűnt ez az összeeszkábált összeállítás, mintha három nappal az előadás előtt döbbent volna rá a rendező, hogy itt negyven év ünneplésére kellene készülni. Így az elhunyt színészekről sem esett egy szó sem. László Géza például pont tíz éve távozott. A már sokat hallott-látott kabaréjelenetek helyett, beszélni lehetett volna a színházalapítás ma már mulatságos epizódjairól, a színészpálya nevettető bosszúságairól, melyeken azon frissiben sokat kacagtunk. Ezek a ma már anekdotává szelídült történetek megérdemelték volna a nyilvánosságot. Egyet-kettőt el is lehetett volna játszani, ha időben és felelősséggel kezdik meg a felkészülést. A régi előadások egyike-másika is megérdemelte volna, hogy egy-egy jelenet erejéig felújítsák. Így viszont szárnyaszegett lett a műsor.
A közönség valamilyen érthetetlen szuggesztió hatására mindent megtapsolt, mindent kritikátlanul elfogadott, lenyelt. Megalkudott a helyzettel. Rossz szolgálatot tett a Tháliának. Riadót kellett volna fújni, hogy biztos alapokon induljon a következő negyven évnek a kassai magyar színház, mert szükségünk van a magyar szó mágusaira, a színészet felkent, lángoló papjaira!
Örömmel kellene, hogy eltöltsön az összefogás a Thália érdekében, s az is, milyen szép summa gyűlt össze. Nemes a cél, csak attól rettegek, hogy ez is el fog úszni, mint már annyi pénz. Anélkül, hogy segítené a kassai magyar színjátszás jövőjét.
A Thália az összefogásnak hála úgy látszik, megmenekül. Most már csak azért kell összefognunk, hogy megmentsük a kassai színház pénzét!
A gálán elhangzott, Salvador Dali egyszer olyan tömegben állt, mely a Louvre égését figyelte. A riporter odament hozzá, s megkérdezte, melyik művet mentené meg, ha hatalmában lenne. – A lángot! – felelte a művész. Ezt a lángot ideje lenne már meggyújtani.
A gálát követő fogadáson elszomorodtam. Ott hallottam valamit a kulisszatitkokból. Megkeseredett a szájam íze, s inkább hazamentem. Elment a kedvem az ünnepléstől.
Mi lesz veled Thália? Meddig várjunk a katarzisra? Godot-ra már vártunk eleget. Az csak sivárságot hoz, nem lángot. „Nem elég a célt látni;/ Járható útja kell!/ Nem elég útra kelni,/ Az úton menni kell/ Egyedül is! Elsőnek,/ Elöl indulni el!” (Váczi Mihály)
Balassa Zoltán
