Egy hónapja bámulom magyarlakta régióink gazdasági adatait. Belebambulok, és azon gondolkozom, ki lesz az, aki végre el meri mondani Felvidéken is a nagy klasszikus „igazságbeszédet”.
A felvidéki magyar közösségek a gazdasági folyamatokban sajnos, az elmúlt 28 év, a rendszerváltozás óta eltelt időszak veszteseivé váltak. Olyan gazdasági-globalizációs örvényléseket éltünk át, amelyekre sem a közösség, sem közösségünk éppen kifejlődő gazdasági elitje, sem pedig közösségünk politikai elitje nem volt felkészülve.
És ma senki sincs, aki kimondaná: „Uraim, ezt elk…! – Nem kicsit! Nagyon!”
A felvidéki magyarok, ahogy a poszt-szovjet térség szinte valamennyi közössége, fokozott várakozással tekintett a szocialista gazdasági rendszer összeomlása utáni időszakra. A nyugati életszínvonal és a nyugati gazdaságszervezés, mint a működő, fenntartható és sikeres társadalomszervezés rózsaszín álomképe lebegett célként a tervgazdaságból frissen felszabadult közösségek előtt.
És magunknak sem merjük bevallani, hogy ez téves helyzetfelismerés volt, amivel a továbbfejlődési helyzetünket ez finoman szólva, nem segítette.
A felvidéki magyarság 1989-ben talán még optimistábban tekintett a jövőbe, hiszen akkorra olyan közösséggé tudott válni, amely munkaszeretetével, természeti adottságainak kihasználásával gazdasági vonzataiban is irigyelt szeglete lehetett az akkori Csehszlovákiának.
Tévedéseink legfőbb oka az volt – és ez is csak azok számára felismerhető, akik bele mernek nézni a múlt rejtelmes bugyraiba –, hogy azt reméltük, a gazdaság szerkezete különösebben nem fog változni, az új kapitalizmus technológiai megújulást hoz, a nyugat pedig szállítani fogja a tőkét hozzá. Mindeközben nem vettük észre, hogy nagy hirtelen az addigi játszóterünk körül tulajdonképpen lebontották a kerítést, és egyszeriben a nagy globális homokozó részeivé (elszenvedőivé, rabszolgáivá) váltunk.
Ez a szemléletbeli téveszme – amit nevezhetünk akár az akkori korszellemnek is – meggátolt minket annak diagnosztizálásában, hogy a privatizáció nem a termelési kapacitás, hanem a piacok megszerzéséről szólt. EU-csatlakozásunk reményteljes időszakában az akkori dömpingárakat élvezve sem gondoltuk, hogy a piacaink teljes megnyitásának ilyen pusztító hatása lesz közösségeink gazdaságára. Az euróhoz való csatlakozás hatása pedig a mai napig nem vált komoly kutatási témává. Pedig a polgár akkoriban büszkén tekintett a jövőbe, hogy szlovák koronája egy furcsa, hirtelen döntéssel 25%-nyival többet ér az euróhoz képest, mint az addigi piaci kurzus, és nem figyeltünk fel arra, hogy ebbe a kisgazdaságok mentek tönkre.
És ezek után sem akadt az a bátor, aki kimondta volna, hogy ezt elrontottuk.
Helyette, a gazdasági szerkezet fellazítása után, érkezhetett a „tátrai tigrisnek” becézett fejlődési út, amely létrehozta a maga duális gazdaságát. A beáramló összeszerelő-műhelyek felszívták az olcsó munkaerőt, minimális hozzáadott-értéket termelve a kívánt mértékben növelték a GDP-t, úgy, hogy az állami költségvetésbe csak a legszükségesebb járulékokat vezették el. A szerencsés beszállítói kör pedig nagyon lassan bővül és nagyon lassan követi ezt a fejlődést. A helyzetet bonyolítja, hogy az eddigi nagyberuházásokat szinte csak pár nyugati járásba és a Vág mentére koncentrálták, és csak most, a képzett munkaerőhiány jelentkezésénél ébrednek rá az ország vezetői, hogy más régiók is léteznek.
Bámulom a számokat, és csak azt látom, hogy a magyarság kétharmada olyan térségben él, ahol a termelékenység nem éri el az országos átlag 60%-át. A többi pedig olyan régiókban, ahol viszont csak azért érik el az egy főre jutó átlagos GDP-t, mert valamely nagyüzem odahozta azt az összeszerelő-műhelyt, amellyel sikerrel lebányászhatja az olcsó munkaerőből eredő extraprofitot, minimális jövedelmet hagyva tevékenysége után a térségben.
Tovább bámulom a számokat, és azt látom, hogy az éhségzónákban a lakosság számához viszonyítva a vállalkozások száma is csak 40-60%-a az országos átlagnak. Kiveszett belőlünk a vállalkozói kedv? Vagy csak a fizetőképes kereslet hiányzik?
Még mindig csak bámulom a számokat, hogy régióinkban mindenütt mínuszos a természetes szaporulat, kivéve Rimaszombattól keletre, hála az ott élő roma polgártársainknak. Mindenünnen több az elköltöző, mint a beköltöző, kivéve a Szenci járást (ahol az elmúlt 15 év alatt 15 ezer a többlet) és a Dunaszerdahelyi járást (ahol a 15 év alatt 5 ezer a többlet). Nézhetem a járási korfákat is, csak az elöregedő közösséget szemlélhetem…
Van kiút? Biztosan! De ott kellene kezdeni, hogy valakinek végre ki kellene mondania: „Uraim, ezt elk…! – Nem kicsit! Nagyon!”