(Dr. Bíró Béláné írása) Egyénenként, de kisebb-nagyobb közösségekként is, szinte naponta emlékezünk. Próbáljuk felidézni azt, ami kialakított, magához „igazított”, és megtartott bennünket. Jómagam negyven éven keresztül tanítottam két nagyszerű magyar tannyelvű középiskolában: egy építészeti ipariban és egy gimnáziumban. Jó érzéssel mondhatom, hogy azt tehettem kötelességszerűen, „munkámként”, amit a legjobban szerettem: magyar nyelvet és irodalmat oktathattam értelmes, tehetséges fiataloknak. Bár a megítélés nem az én tisztem, visszagondolva az elmúlt évtizedekre, úgy érzem, hogy komolyan és odaadással tettem a dolgom. Legalábbis ez volt a szándékom, belső indíttatásom. Úgy hittem, hogy irodalmat csak így szabad közvetíteni… Igen, mert csodálatos szépségű és gazdaságú irodalmunk szeretetén túl én ezt így éltem meg, ilyen mintát kaptam abban az életkoromban, amikor még fogékony az ember lelke a csodára: a lévai, akkor még Magyar Tannyelvű Nyolcéves Alapiskola felső tagozatos diákjaként 11-14 éves koromban.
Mert mi is történt?
Az, hogy kis falunkban, a Lévához közeli Nagyod (Vyšné nad Hronom) községben a 2. világháború befejezését követően, a deportálások, áttelepítések, betelepítések után – csak szlovák tannyelvű egyosztályos kisiskola nyílt, s azt látogatta kényszerűségből minden falunkbeli kisdiák, szlovákok, magyarok együtt. Én is itt töltöttem iskolaköteles életem első öt évét. Egyetlen szlovák szó ismerete nélkül kezdtem az alapok elsajátítását egy nagyon emberséges, jó szakember, de magyarul egy szót sem tudó tanító bácsi vezetésével… Persze nagy akarással, rendszeres munkával az elvárt eredmények is megszülettek: az ötödik év végére mindnyájan megtanultunk írni, olvasni, számolni, beszélni – szlovákul.
Az, hogy mi, magyar nemzetiségű, anyanyelvű gyerekek hol fogjuk folytatni tanulmányainkat az 5. osztály után, egyetlen pillanatig sem volt kétséges: szüleink a legközelebbi, a Lévai Magyar Tannyelvű Nyolcéves Alapiskola 6. osztályába írattak be bennünket.
Ami a legfontosabb volt: mindent, de mindent, elvontat, bonyolultat-megértettem.
Az osztályfőnököm, egyben magyar-, történelem- és tornatanárom Danczi Béla tanító úr lett, akire máig szeretettel és hálával gondolok. És ez a tény meghatározta az életpályámat. Danczi tanító úr megszerettette velem a magyar nyelvet és irodalmat, olyan mértékben, hogy a komáromi gimnázium elvégzése után a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán a magyar-szlovák szakpárosítást választottam…
Hogyan is él emlékeimben az 1954-től 1957-ig tartó időszak, milyen életre szóló útravalót kaptam iskolámtól, tanítóimtól?
Danczi tanító bácsi osztályfőnökként szigorú, de igazságos volt. Magyar nyelv, de főleg irodalom oktatóként egyszerűen elbűvölt. Engem, aki szlovák iskolából jöttem Lévára, teljesen lenyűgözött az irodalmi művek bemutatásával, versek, prózarészletek átélt, pontosan értelmezett előadásával.
A három csodálatos év gyorsan elszaladt s a záróvizsga után ott álltunk a nagy kérdés előtt: hová, merre tovább, milyen útra lépjünk? Osztályfőnökünk bölcsen azt tanácsolta négyünknek, hogy válasszuk a legnagyobb múltú, komáromi magyar gimnáziumot, akkor még tizenegy éves középiskolát. Tanácsát mind a négyen megfogadtuk, és nem bántuk meg…
Hát akkor miről is tanúskodik szlovákiai magyar kisebbségünk kollektív emlékezete? Mi tartott eddig „minden gonosz” ellenére bennünket magyarnak szülőföldünkön? A hűségünk?
Az elmúlt 90, illetve 50 év alatt eddig még egy szörnyű dolgot nem követtünk el saját magunk ellen: nem adtuk fel lényegünket. Kivártuk a jobb, megfelelőbb alkalmat, és éltünk a lehetőséggel, amikor már adódott, hogy gyermekeink anyanyelvükön tanulják, értsék és érezzék a világot.
Napjainkban, év elején időszerű statisztikai adatok, döbbenetes információk is napvilágot látnak, például, hogy minden negyedik szlovákiai magyar gyermek szlovák tannyelvű iskolában tanul… Ezek az adatok, ha valósak, azt jelzik, hogy a 21. század hajnalán, az EU egyenjogú polgáraiként, nagyon megijedtünk valamitől, és félünk. Vagy csak belefáradtunk az örökös ellenállásba, már békességet, nyugalmat szeretnénk? Vagy vonz a könnyebbnek látszó, csalóka „szélesebb” út? Pedig minden, az, hogy megmaradjunk, egyedül tőlünk függ: szülőktől, nagyszülőktől, a családoktól. Mert mindenünk megvan: jól felszerelt magyar iskoláink, képzett, elkötelezett pedagógusaink, segítésre kész önkormányzati vezetőink, országos és európai szintű politikai képviseletünk. Tegyük meg hát saját érdekünkben a leghelyesebb döntést: adjuk gyermekeinket magyar óvodába, iskolába.
Megjelent a Szabad Újság e heti számában
