Lépten-nyomon tapasztalhatjuk, mennyire kétesek és megbízhatatlanok a hírek. Az egyik A-t mond, a másik ugyanarról B-t – de vajon melyiknek adjunk hitelt? Többnyire kiderül, egyiküknek sincs igaza, mintha csak arról volna szó, hogy megtévesszenek, nehogy akár véletlenül is a valóság közelébe kerüljünk. Ez lehet ugyanis az egyetlen ok, amiért mindenféle badarsággal etetnek.
Olyan ez, mint a modern háború: világos front nincs, a civil lakosság között megbújó öngyilkos merénylő annál több. Volt például olyan hír, miszerint a szlovák kormányfő titkos megegyezést kötött Brüsszellel, azért nem fenyegetőznek onnan Szlovákiának úgy, mint a V4-ek többi államának. Szlovák részről ezt persze tagadják, szó sincs róla, hangoztatják.
Az ám, csakhogy szellő nélkül levél sem mozdul, próbálkozunk a kulisszák mögé tekinteni, vagyis lehetne ebben a brüsszeli állításban valami. Meg aztán mi errefelé, akik a kommunista híreken edződtünk, tudjuk, hogy ha valamit cáfolnak, az többnyire igaz. Ugyanakkor ez akár brüsszeli kívánságműsor is lehet – ez sem ritka. És talán arról is szól ez az egész, hogy Fico jól helyezkedik, mindenütt úgy, ahogy előnyös: ezt nevezik ügyes politizálásnak (ami azért – vegyük tudomásul! – nem erkölcsi norma).
Lényegében Európában kétféle szemlélet alakult ki a migránsproblémáról – mert hiszen erről van szó. Az egyik a befogadó politika, amely a migrációt pozitívan értékeli és elősegíti, a másik a migránsok befogadásának elutasításával ágál, tehernek és károsnak tartja. A befogadó álláspontot némileg nehéz megérteni, mivel értelmi, racionális okokat csak nagyon bonyolultan s áttételesen lehet benne fölfedezni, érzelmekre ható indíttatást annál inkább. Az elutasító okfejtés jobban érthető, mivel több racionális érvvel társul. Ezeket azonban a migránsokat befogadók pártja neoliberális szemlélettel egyszerűen lesöpri az asztalról, a migránsok jogait hangoztatja, az elutasító érveket pedig általában nem veszi tudomásul: még cáfolásukkal sem foglalkozik. Ezzel az a baj, hogy a negálás aligha értelmezhető pozitív érvelésként.
Nos, ez Európa szkizofréniája.
Van viszont más fölfogás is: az afrikaiak szerint. Mi itt Európában úgy látjuk Afrikát, hogy túl van népesedve, nehéz ott jóllakni, azért menekülnek onnan sokan a jobb életkörülmények után Európába. Ezek volnának a gazdasági menekültek. Egy Afrikában élő újságíró (Mathew Otieno) viszont azt állítja, hogy Afrika egyáltalán nem túlnépesedett, elférne oda akár az egész mostani emberiség. Nem tudom, a Szaharát és a Száhel-zónát is beleszámította-e ebbe, Afrika állatvilágának pedig milyen sorsot szánna. De ha elméletileg a mostani népesség szerint ez tényleg lehetséges volna, előbb-utóbb egyszer ennek is határt szabna a mennyiség.
Az egész Macron kijelentésével kezdődött, miszerint Afrikának civilizációs problémája van: túl sok gyerek születik. Ezzel szemben Mathew Otieno azt állítja, hogy a gyermek gazdagság, és nem a túlnépesedés Afrika problémája: a probléma az, ahogy Afrikáról Európában gondolkodnak, hogy a „jóakarók” abortuszt emlegetnek. Ezzel nehéz vitatkozni, hiszen nincsen nagyobb gazdagság, mint a gyermekáldás, ám föltehetően még ennek is van határa.
Európában ellenkezőleg, arra panaszkodnak, hogy kevés gyerek születik. Ázsiában, Afrikában viszont annyi, hogy tényleg gond mindenkit ellátni étellel, itallal, hiszen Afrika demográfiai robbanása tény. Ráadásul környezetünkkel nem éppen kesztyűs kézzel bánunk, nagystílűen, gondtalanul szennyezzük a természetet. Ezt nem lehet büntetlenül a végtelenségig csinálni. Ha pedig sok az Afrikából érkező gazdasági menekült, az nem arról szól, hogy olyan egyszerű arrafelé kenyérhez jutni.
Az alapvető probléma föltehetően mégis civilizációs – bár nem olyan, ahogy azt állítólag Macron megfogalmazta: Európa európai viszonyokat exportált Afrikába – oda, ahol az nem honos, ahol nem talált megfelelő termékeny talajra, mivel ott más az értékrendszer, mások a hagyományok, más a kultúra. Európa és Afrika találkozása a gyarmatosítás következtében olyan találkozás, amely törvényszerűen konfliktushoz vezetett. Keringett a neten egy térkép, amelyen látható volt, melyik európai országnak mennyi gyarmata volt, összehasonlítva azzal, hogyan képzelik Brüsszelben a migránsok (kötelezőnek mondott) elosztását. Arról szólt ez, hogy az én bűneimért nekem kell bűnhődnöm, a te bűneidért pedig neked. Vagyis: ha probléma van, annak oka is van, s annak kéne ezt elsősorban orvosolnia, aki okozta. Tehát a migránsokat azok osszák szét egymás között, akik gyarmatosítottak és hasznot húztak abból. Ugyanakkor a segítségnek akkor van igazán értelme, ha az okot kezeljük: Európa problémáját Európában, Afrika problémáját Afrikában. Ehhez társul egy további adat, miszerint Afrikába ugyan áramlik a segély, csakhogy annál jóval nagyobb érték megy Afrikából kifelé, azaz a fekete kontinens kiszipolyozása tovább folytatódik. Nem is meglepő ez, ha a profitot egyetlen értékként elfogadó humán álarcba bújt kapitalizmust nézzük.
A hírek persze nem ilyen szókimondók. A hírekben a jófiú az, aki a liberalizmus és humanizmus nevében a gondokat a szőnyeg alá söpri, a rosszfiú pedig az, aki néven nevezi a problémákat, s akit emiatt fasisztának, rasszistának neveznek ki. Holott néha már ez sem egyértelmű, akad, aki magát messiásnak képzeli, s mindent úgy összezagyvál, hogy már ő maga sem ismeri ki magát, mindezt bonyolult gondolatmenettel álcázva, nehogy már bárkinek leessen a tantusz. Van például olyan hír is, miszerint a migrációt akadályozni igyekvő hajókat a derék tuniszi halászok nem engedték be a tuniszi kikötőbe, hogy üzemanyagot tankoljanak. A fuldokló migránsokat összeszedő civil szervezetek pedig nem hajlandók az ezzel összefüggő magatartási kódexet elfogadni – természetesen jószívű segítségre hivatkozva, merthogy azok a szabályok elfogadhatatlanok számukra. Érthető ez? S mindezt a hazai sajtó olyan körmönfont összevisszasággal közli, hogy nem derül ki, milyen is az álláspontja. A józan ész valahogy kerülendő, úgy tűnik.
Folytathatjuk a hírek sorát hazai eseményekkel. Elég kitalálni valami elégedetlenséget, találni hozzá bűnbakot, s megy minden, mint a karikacsapás: lesz egy kis zűrzavar, s a zavarosban, jól tudjuk, könnyebb a halászat. Hátha sikerül valami előnyhöz jutni. Mert nem a hír valóságértéke fontos, hanem a lehető profit. Mindig erről van szó, mi pedig hagyjuk magunkat becsapni, s kapkodjuk a fejünket az elterelő manőver szenzációt sejtető hírei miatt.
