Új arcát (arculatát?) mutogatja az öreg Európai Unió. Pontosabban: nem is az arcát, hanem a foga fehérét mutatja ki.
Előbb a francia üdvöske jön „magvas” elképzeléseivel, turkálva a tagállamok kínálatában, s mint aki most jött a falvédőről és mit sem tud a nagy francia-német (vagy német-francia?) megbékélésről/kiegyezésről, a Szén és Acélközösség létrehozóinak eszményeiről, megpróbálja maga körül újraépíteni a – földrész békéje és nyugalma szempontjából nem sok jóval kecsegtető – kisantantot, csak a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia) szerepét most Bulgáriának szánja. Meg persze most már bevonja terveibe Ausztriát is, hiszen már sehol egy trónért és birodalomért ácsingózó uralkodójelölt…
Unió ide vagy oda, alapszerződések, közös irányelvek, jogszabályok, előírások, többször módosított (most épp lisszaboni) szerződések amoda, aki nem a nagy öregek muzsikája szerint ropja a táncot, annak annyi. Úgy látszik, Macron szeretné megismételni a történelmet, hátha megint egyszer – a századik évfordulón? – naggyá tehetné országát… Elfelejtette (vagy neki már nem is tanították?), hogy a történelem az élet tanítómestere.
Ám nem csupán Macron feledékeny.
Németország is csatasorba állt. (Már nem is emlékszik az NDK-ra.) S miközben verbálisan közös hazánk, az Európai Unió érdekeinek legbőszebb védelmezője, szövetségi államot faragna a 27-ekből, a kiszólásai, a minősítései, a statisztikai kimutatásainak rubrikái a napnál világosabban mutatják, miért azoknak volt igaza, akik azt hirdették-hirdetik: a posztkommunista országokat gyarmatként/zsákmányként szippantotta magába az Unió és mind a mai napig így is kezeli őket.
Egy friss hír Berlinből: Azt írja a DPA (polkorrekt német hírügynökség), hogy a Németországban dolgozó migránsok tavaly 4,2 milliárd eurót utaltak haza, az anyaországukba. Ez csaknem 700 millióval több, mint 2015-ben volt, és a német egyesítés óta ez a legnagyobb összeg. Az adatok szerint az utóbbi években rendkívüli mértékben nőttek az ilyen pénzátutalások a kelet-közép-európai EU-tagállamokba. (Az adatokat a Wirtschaftswoche hetilap közölte a Német Szövetségi Bankra hivatkozva.)
Berlinben hát migránsok vagyunk, nem az Európai Unió egyenrangú és teljes jogú, a szabad áramlás jogával élő polgárai. Úgy kezelnek bennünket, mintha Szomáliából, Eritreából, Bangladesből érkeztünk volna – függetlenül a diplomáink, akadémiai címeink, nyelvvizsgáink számától…
Igazán addig voltunk kedvesek és megfelelőek az európai véneknek, amíg a csatlakozási tárgyalásoknak nevezett játékot játszották velünk, miközben a cégeik és cégvezetőik hozzánk migráltak – feltételek és kölcsönös méltányossági elvek nélkül –, gyarmati fizetségen foglalkoztattak bennünket itthon és adózatlanul vitték ki az itt megtermelt nyereséget anyaországukba. Uniós tagságunk „elnyerése” után is diktáltak.
Agrártámogatásaink a töredékét tették ki az „öregek” támogatásainak – ezt hívják tisztességes versenyfeltételnek! –, s miközben egy és teljesen nyitott lett a gazdasági tér, a szolgáltatások áramlása teljesen szabad lett, a munkaerő szabad áramlása csak 2011-re vált uniós méretűen szabaddá. Addig a „vének” mazsolázhattak, művelhették az agyelszívást, válogathattak, kinek adnak munkavállalási engedélyt nemzeti szabad piacaikon. (Emlékezzünk csak: nyugati országokban szerencsét próbáló romáink miatt hányszor csaptak patáliát – a franciák főleg. Hogyan toloncolták ki őket… Az ő emberi jogaikat akkor egyikük sem emlegette.)
Azt hiszem, a kétsebességes Unió mindig is realitás volt, a „mag-Európa” ott volt és ott van a kék lobogón virító csillagokban. S nem véletlen, hogy a periféria – az újak – egyetlen országa sem kapott saját csillagot. A vén Európának eleve nem az volt a szándéka, amikor uniós tagságot adott nekünk, hogy egy új, jobb, élhetőbb kontinenst teremtsen a vérzivataros huszadik századi marakodások tanulságaként. Hátsó gondolatokkal viszonyult hozzánk, álomkóros diktatúrából szabadult népekhez, hitünkhöz és reményeinkhez a jobb, tisztességesebb, értékelvűbb világban, s elég másfél évtized ahhoz, hogy kiutáljon bennünket abból az Európából, amelyet nála sokkal jobban értünk, tisztelünk és szeretünk. És amelynek jövőt is szeretnénk, gyermekeink, unokáink és unokáink unokái végett is.
Mert meglehet, Berlinből nézve migránsoknak látszunk, lenézetteknek, akiknek csillag sem jár a közös lobogón, de van egy nagy előnyünk. Még van. Egyelőre még többen vagyunk, akik megélték és túlélték az egyetlen és egyedüli üdvözítő eszme terrorját, még tudjuk, hogyan lehet tévtanok ellenére is megőrizni az értékeket, legyőzni a gerjesztett káoszt, a nihilizmust és a folyton újratermelődő problémákat.
A többségünkben itt a periférián még él a tudás, hogy bennünk a létra föld és ég között, s hogy a Mindenható nem Párizsban, Berlinben vagy Brüsszelben lakozik, ahogyan Moszkvában sem lakozott…
Mi, a lenézetettek, a kirekesztésre szántak, a bennszülött „migránsok” vagyunk Európa jövője, fiataljai, mert mi Európának is jövőt tervezünk, jövőt álmodunk, messzebbre nézünk akkor is, ha már Kháron ladikján csónakázunk, mert a világ nem velünk együtt szűnik meg. És pontosan látjuk: Európa pénzmagja nem fog szárba szökkenni, virágot hozni, gyümölcsöt teremni csak attól, ha pótcselekvésként megint megírnak egy újabb – ki tudja hányadik – szerződést…
Mert Európának a lelkét kell visszakapnia.