Runyán felidézték nagy költőnk, a 200 évvel ezelőtt született Tompa Mihály emlékét. Megemlékeztek hitveséről, arról a Soldos Emíliáról, aki Runyában született, és akit a runyai református templomban vezetett 1849. május 1-én az úr asztala elé Tompa Mihály. Kapcsolatukról Nt. Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese tartott előadást, melyet alább adunk közre.
Tompa Mihály 1817. szeptember 28-án született Rimaszombatban. Édesanyja azonban hamarosan meghalt így édesapja a nagyszülői házba küldte Igricibe, ott nevelkedett. A nehéz anyagi körülmények miatt nem volt a családnak lehetősége arra, hogy a tehetséges gyermeket kellőképpen kitaníttassa.
Ezért talán egyszerű falusi gazda lett volna Tompa Mihályból is, de a Gondviselő másként rendelkezett élete felől. Ebben eszköze volt Bihary György, egykori pataki diáknak, aki oda került Igricibe tanítónak és felfigyelt a tehetséges gyermekre. Ő ajánlotta szolgadiáknak két helybéli nemesúrfi mellé, akik a híres-neves Sárospataki Református Kollégiumba indultak tanulni. Tompa előtt új világ nyílt Sárospatakon.
Ebből az időből maradt fent az a kis kedves történet, mely szerint, Tompa valamelyik nagy ünnep alkalmával Hanván volt a legátussal együtt, s a tanítónál este szerényen félrehúzódott, míg a legátus a tanítóval poharazott. Egyszer a tanító neki is töltött s e szavakkal kínálta: „Igyál, öcsém, még hanvai pap is lehet belőled”.
Tompa sárospataki élete nem volt azért teljesen gondoktól mentes. Megesett egy érdekes közjáték, amely a diák, a későbbi költő és lelkipásztor életét jelentősen befolyásolta. Részt vett ugyanis társaival egy diákcsínyben, mégpedig fát lopott a többiekkel együtt az iskola tanítójától, amiért aztán nyilvánosan megbotoztatták. Az önérzetes ifjút rendkívül sértette a büntetés. Ugyanakkor megtanulta a leckét. E számára megalázó eseménytől kezdve, fel sem merül hátralevő életében, hogy ő bárkit is megkárosított, megrövidített volna, vagy méltatlanul igyekezett volna bárminemű előnyre szert tenni. Sőt éppen ellenkezőleg, minden esetben mélyen bántotta és hangot is emelt az igazságtalanság és méltánytalanság ellen. Tanulmányait e fájó eset után megszakította, Sárbogárdra ment egy esztendőre segédtanítónak, de azután visszatért Patakra és folytatta tanulmányait.
1842-től figyeltek fel írásaira, költeményeire, melyek először a Sárospataki Református Kollégium diáksága között, majd az egész országban ismertté és híressé tették.
Hogy tanulmányainak költségét fedezni tudja, többször vállalt segédtanítóságot, így Hernádkakon, majd Eperjesen, ahol a Kerényiéknél is vendégeskedett, aki szintén verseket ír, s itt ismerkedett meg Petőfivel is. Egyik kirándulásuk alkalmával költői versenyt hirdettek, megénekelve egy erdei lakot. Tompa 1845-ben ment fel Pestre. A Népregék és mondák című kötete 1846-ban jelenik meg, ezt olyan hamar elkapkodták, hogy a 2. kiadás még abban az évben megjelent. Pesten tagja lett a „Tízek Társaságának”, egy ideig Petőfivel lakott, de nem volt kedve szerint való a pesti társaság, melynek életstílusával nem tudott azonosulni.
1846-ban visszatér Sárospatakra, leteszi a hátralévő vizsgáit és ez év szeptemberétől kezdi meg a lelkipásztori szolgálatot Bejében.
Már csak egy valami hiányzik Tompának a felhőtlen boldogsághoz: az odaadó társ. 1847-ben így panaszkodik levelében Arany Jánosnak, hallva Petőfi nősüléséről: „De bezzeg én, én hol kapok magamnak valamiféle asszonyi állatot? Képzelhetetlen nehezen megy nekem ez a nősülés.” No, azért már ez sem sokat váratott magára. 1848-ban meghívták és meg is választották a Miskolc Avasi Gyülekezet lelkipásztorának, de nem foglalta el a lelkipásztori állást, hanem e helyett 1848 szeptemberében beállt nemzetőrnek. Rimaszécsen szervezkedett a gömöri zászlóalj. Tompa, mint tábori lelkész, részt vett a szerencsétlen schwechati ütközetben is. Visszatérte után vette feleségül Soldos Emíliát, a runyai nemesi család lányát, akivel Kelemérbe költöztek, új szolgálati helyére.
Ki is volt ez az asszony és hogyan ismerkedtek meg?
Tompa Mihály nejével, Soldos Emíliával 1847. december 16-án Fügén Szakái Lajosné Lévay Etelka úrnő estélyén ismerkedett meg. A kedves, gyöngéd és vidám teremtés a költő lelkére mély benyomást tett, s a vonzalom kölcsönös volt.
Soldos Emília előkelő, ősrégi gömöri birtokos családból származott. A runyai Soldos, a hanvai Darvas, Sándor és a hanvai és gömörszkhárosi Hanvay családokkal együtt a Hunt nemzetségből származtatta magát a család. A Soldos család ez időszakban nem tartozott a nagy vagyonnal rendelkező családok közé. Emília kicsi, vékony, gyönge szervezetű, de nagyon szép nő volt a korabeli leírások szerint. Arca nyájas, örökké mosolygó. Szeméből derű, kedély és jóság sugárzott. Haja gesztenyebarna színű. Természete csendes, engedékeny, de amellett akaratereje is nagy volt. Szilágyi Sándor is azt írja, hogy igen kedves, szeretetre méltó, mindig mosolygó asszony volt. Bánatosnak, mint amilyen a későbbi csapások alatt lett, el sem lehetett képzelni. Aki ismerte, mindenki nagyon szerette szépségéért, jóságáért, szellemességéért, mivel finom műveltségű, okos nő volt, tele szívvel, jósággal, kedéllyel. Annyi kedély és melegség volt benne, mennyit ritka nőben találhatni. Ezt a leányt szerette meg Tompa.
Ámde a költő ekkor állandóan betegeskedett s borús kedélyével az életről is lemondott. Testi-lelki egyensúlyát a graefenbergi fürdőben nyerte vissza (1848 május-július). Ekkor ismét kereste az alkalmat, hogy a leánnyal, akiben lelke gyöngéd mását látta, közelebbről megismerkedjék. 1848 őszén Szabó István runyai református lelkész egy értekezletre hívta, melyet a runyai és környékbeli úri családok a haza sorsának megbeszélése végett tartottak. Tompa az összejövetelre elment s ez alkalommal Soldos Emíliát is felkereste. E látogatás sorsát megpecsételte. Félév múlva elnyervén a bejeinél jövedelmezőbb keleméri papságot, beköszöntője után egy héttel 1849. május 1-én Zsoldos Emiliát Runyában az úrasztala elé vezette, ahol Szabó István lelkipásztor adta rájuk Isten áldását.
Boldogságuk még teljesebb lett, midőn 1850. március 10-én Kálmán nevű fiuk született. Örömmel mondja a költő: Szerény hajlékomnak kedves, kis vendége! Jer, jer hadd tegyelek anyád kebelére! Együtt hadd lássalak … Úgy szeret ő téged — pedig mit szenvedett… Az Isten tudja csak. De e boldogsága nem tartott soká. Fia május 18-án, pünkösd szombatján meghalt, felesége élet s halál közt, betegen feküdt. Ekkor írja Pünkösd reggelén című megható költeményét, melynek refrénje: „Kórágyon fekszik szenvedő nőm, Terítőn kedves gyermekem!”
Tompa nemzeti és saját gyásza összefonódik
Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Tompát egy éven belül érte utol a szabadságharc bukásának a híre, illetve saját elsőszülött fiuk halálának fájdalmas tragédiája is. Így valami érdekes, szinte titokzatos módon nemzeti és saját gyásza összefonódik. A bukott szabadságharc után, a kegyetlen bosszú és megtorlás sötét napjaiban elsők között szólal meg Tompa „A madár fiaihoz” című allegóriájában. Versével igyekszik visszavarázsolni az elfeledett dalt, amelyet költőink egykor énekeltek, erősítve az ősi szent örökséghez való hűséget, amelyet sem a nagy vihar, sem a fagyasztó tél ki nem irthat a szívekből: „Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek!”
„A gólyához” írt versében (mely egyben leghíresebb költeménye is), már nemzetünk halálán tépelődik: „…pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Ami azonban elgondolkoztató a mai ember számára is, hogy a nemzet gyászos és fájdalmas helyzetéért nem a Habsburg vagy cári orosz hatalmat teszi felelőssé. Sokkal inkább tükröt tart a magyarság elé, figyelmeztetve a belső megosztottságra, egymás és drága örökségünk megtagadására: „Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk; A kidult fában őrlő szú lakik… A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad… Mégis ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten: Megutálni is kénytelen legyen!”
Egyik levelében pedig ezt olvashatjuk: „Ez irtóztató idő” – írja Szemere Miklósnak –„megmérgezi a kedélyt, s nincs is a becsületes, gondolkodni szerető embernek élete. Ha azt hallja, hogy a bujdosók között sincs egyetértés; hogy nem szünnek meg egymást marni, gyanúsítani”. Érdemes elgondolkozni, nem szólnak e nagyon is aktuálisan Tompa intő szavai a mai felvidéki magyarságnak. Tompa nem igazán érezte magát jól Keleméren. Részint az ott átélt fájdalmak, részint pedig személyének és papi hivatalának meg nem becsülése miatt elvágyott onnan.
Tompáék a hanvai gyülekezetben
1851-ben elfogadta a Hanvai Gyülekezet meghívását, akik megválasztották lelkésznek. Tompa ideje alatt a hanvai gyülekezet így anyagilag megerősödött, megújította az iskolát és felépítette a mai napig is álló lelkészlakot. Az új parókia tágas tornácáról gyönyörű kilátás nyílt és nyílik ma is a Sajó-folyó völgyére.
Ebben a házban s e valóban költői környezetben élte át Tompa hátralevő éveit, ahol több jeles és nevezetes személy között, meglátogatta a költőt igaz barátja és lelki társa, Arany János is, aki hitvesével együtt mintegy egy hónapot töltött Tompáéknál vendégségben.
Ugyanakkor túlzás lenne azt állítani, hogy Tompa teljes nyugalomban tölthette hátralevő éveit Hanván. Figyelemmel kísérte személyét a rémuralom kormánya, s részint mint a Népbarátja egykori munkatársát, részint mint a szabadságharc tábori lelkészét, leginkább pedig, mint olyan költőt, aki verseivel igyekezett felrázni nemzetét a gyászos tespedtségből: hadi törvényszék elé idézték Kassára. De nem a már idézett A gólyához írt verse miatt, hanem a „Pusztán” című verséért. Írásait, virágregéinek majdnem kész kéziratát, leveleit már 1852. májusában lefoglalták.
Mindemellett a költő boldogan él nejével. Bizonyság erre „Itthon” vagyok című költeménye is, melyet akkor írt, midőn másodízben került vissza Kassáról.
Az 1853. esztendő nagy örömet is hozott Tompáék számára, ekkor ugyanis megszületett második fiuk, Géza, január 13-án. A gyermek gyenge, beteges ugyan s betegeskedik az anyja is. Aranyhoz írja Tompa (Hanva, 1853. máj. 17.): „Feleségem jobban van már, de most meg fiam beteg, sír éjjel-nappal s midőn maga nem alszik, apját, anyját sem engedi aludni; így igen szép életet élünk”.
Megválasztják a Gömöri Egyházmegye tanácsbírájának, prédikációs kötete jelenik meg. Esperesnek is jelölik, de ezt ő nem fogadja el.
Elvesztik Kálmán után Géza fiukat is, Tompát elhagyja ereje
Ami azonban igazi tragédia volt Tompáék életében: 1857. október 23-án második gyermeküket is elveszítették. E mély fájdalom teljesen felőrli Tompa lelki és testi erejét is. Arany János barátja is csak azzal a gondolattal erősíti, hogy neki férfinek kell lennie gyenge felesége mellett. Tompát ereje egyre inkább elhagyja, tudatosan készül a halálra. Nyomda alá rendezi „Olajág” című imádságos kötetét. Hagyatékának egy részét és az általa írt „Fekete könyvet” – melyben ír a hanvai visszásságokról is – a Jászói apátságra bízza. Feleségének pedig Putnokon vásárol házat.
1868. július 29-én elhagyja eszmélete, szava eláll, s másnap délutáni négy órakor visszaadta lelkét teremtő és megváltó Istenének. 1868. augusztus 2-án temették el abba a rózsákkal teleültetett sírba, ahol szeretett fiuk Géza is nyugodott. A síremléken Arany János búcsúverse olvasható: „Természet! Ki ezer képben tükrözte halálod, S új életre hogyan kelsz, ha üdül a tavasz, Most öleden nyugszik, maga egy burkolt szomorú kép, Várva nagy értelmét bús tele titkainak: Lágyan öleld hű dalnokodat, s ti szeretti, Virágok, Üljetek ágya köré, mondani méla regét” . Felesége, Emília Putnokon élt tovább és ott is halt meg 1880-ban. Holttestét Hanván helyezték el, hogy együtt nyugodhassanak.
Meg kell látni az igazi, példaként elénk álló személyeket
Az imént egy nagy költő életútját, pontosabban annak néhány főbb állomását mutattam be, a teljesség igénye nélkül. Ugyanakkor Tompa Mihályra és hitvesére Soldos Emíliára emlékezve, úgy érzem, egy kérdést mindenféleképpen fel kell tenni magunknak.
Ezt a kérdést pedig így fogalmaznám meg: Mit jelent nekünk ma emlékezetük, s miért kell nekünk, kései utódoknak rájuk emlékeznünk?
Én úgy hiszem azért, mert egy elértéktelenedő, hitét és hitelét vesztő világban különösen is fontos, hogy meglássuk az igazi, példaként elénk álló személyeket, s a példájukon keresztül hozzánk közel jövő értékeket. Nekünk, ma élő nemzedékeknek, nem napjaink igénytelenséget kiszolgáló celebjeiben kell a jövőre vezető, követendő példát meglátnunk, hanem azokban a személyekben, akik valóban értékteremtők és értékközvetítők voltak nemzetünk és szűkebb környezetünk életében is.
Emlékükre 2017. augusztus 26-án Runyán a helyi önkormányzat támogatásával a református templomban emléktáblát avattak.