Érzelemörvényekben kavargó gondolatokkal keresem a szavakat a szeptember végén megélt kárpátaljai élményeim megfogalmazásához, melyekhez dr. Morvai Krisztina független EP-képviselő, és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat kárpátaljai monitorozó körútjának meghívottjaként jutottam.
A bezártságban, kilátástalanságban és kiszolgáltatottságban elillant „csehszlovák szocialista” évek emlékei tódulnak emlékezetembe, amikor azzal áltattak, hogy Csehszlovákia egy és oszthatatlan, hogy örök időkre a Szovjetunióval, és soha másképp, mert a szocializmus örök és megdönthetetlen, s egyébként is egyszerű halandónak innen soha sem lesz módja kijutni, ezért a cseh vagy szlovák nyelvtudás az érvényesülés kizárólagos biztosítéka!
Lám, egyik állítás sem bizonyult tartósan igaznak, még ha az érvényesülési mantra továbbra is rontja a köztudatot.
Ugyan hol van már a néhai felvidéki kukkó, palóc lányka számára elérhetetlennek hitt maradék Magyarország, Erdély, Délvidék és Kárpátalja titokzatos ábrándokkal átszőtt, megtapasztalhatatlannak láttatott világa? – kérdezhetné a nyájas olvasó. – Hiszen mára már az utolsó elcsatolt magyar régió, Kárpátalja is vízummentesen látogatható, hála a mai Ukrajna nevű állam EU-s csatlakozási szerződése szeptemberi hatálybalépésének.
Ukrajna azonban csak elvileg látogatható szabadon, mert bár kifelé megnyílni látszik, befelé csupán valami titokzatos mérce alapján engedtetnek be az unió állampolgárai. Legalábbis ezt igazolják a 2017. szeptember 27-én, a mai Magyarországot és Kárpátalját elválasztó gúnyhatáron lejátszódott események tapasztalatai.
A hosszas várakozás, majd a kirendelt konzul jelenlétében átadott indoklás nélküli cirill betűs kitiltás Ukrajna területéről a mit sem sejtő EP-képviselő, dr. Morvai Krisztina és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője dr. Gaudi–Nagy Tamás részére, sokk-ként érte a jogvédő monitorozó körút csapatát. Annál is inkább, mert dr. Morvai Krisztina gondos körültekintéssel szervezett útja előtt három héttel tájékoztatta az Európai Unió mellé rendelt ukrán nagykövetet utazásunkról és annak céljairól, valamint tájékoztatást kért tőle arról, hogy csoportunk valamely tagja esetlegesen nincs-e kitiltva Ukrajna területéről. Bár a megszólított nagykövet mellébeszélő válaszlevelében egyetlen szóval sem felelt a konkrétan megfogalmazott kérdésre, a Kárpátaljára igyekvő csapatunk tagjai nem feltételeztek ilyen jellegű rosszindulatot.
Miután pedig a beregsurányi határátkelőnél szembesültünk jogvédő csoportunk két vezetőjének öt évre szóló, 2014-es datálású kitiltása tényével, jogász útitársaim megkísérelték a helyi jogszabályok rendelkezései értelmében magyar nyelven megkapni mindkét kitiltás indoklását. Érdekes tapasztalat volt, ahogy az (ilyen utakra való felkészülést szolgáló, magunkkal hozott) ukrán és magyar nyelven kinyomtatott hatályos ukrán jogszabályokat érdeklődve olvasták a határőrszolgálatot végző közalkalmazottak. Úgy tűnt, mintha először kerültek volna ezek az előírások a látóterükbe. Szinte szégyenkezve tudatták velünk, hogy ők parancsot teljesítenek, nem tehetnek mást.
Első pillanatban a legtöbben úgy éreztük, eddig tartott a missziónk és nincs tovább. De Morvai Krisztina nekünk szegezte kérdéseit:
„Belegondoltatok, hogy milyen lehet azoknak, akik Kárpátalján élnek? Milyen lehet ebben az országban magyarként élni? Milyen lehet folyamatosan megélni a jogfosztottságot, a teljes kiszolgáltatottságot, a magára maradottságot, a magyarázatnélküliséget? Mi itt megfordulhatunk és hazamehetünk, de cserbenhagyhatjuk-e kárpátaljai magyar nemzettestvéreinket, a meghirdetett fórumainkra készülő és abból erőt meríteni kívánó embereket?”
Szavai megoldáskereső hozzáállást váltottak ki. Kisebb tanácskozás után megszületett a cselekvési terv és a nagyon gyors programátszervezés. Három jó műszaki adottságokkal rendelkező társunk folytatta útját az első fórum helyszínének technikai biztosítására Makkosjánosiba. Mi többiek pedig egy közeli község polgármester asszonyának segítőkészsége jóvoltából Nagyar település vendégszeretetében részesülve, interaktív módon kivitelezhettük az elsőként meghirdetett kárpátaljai fórumot. Ott, Nagyaron született meg a döntés, hogy erdélyi jogász társunk, dr. Menyhárt Gabriella vezetésével csak azért is végigcsináljuk a kárpátaljai monitorozó körút programját úgy, hogy dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi–Nagy Tamás a gúnyhatár közelében marad és állandó kapcsolatot tart velünk az egész út során.
Csütörtökön, miután Makkosjánosiban felvettük az előző esti „bevetésre” előőrsként átküldött társainkat, Beregszász felé vettük az irányt. Kissé zavaró és egyben groteszk KGB-s filmekre emlékeztető volt a bíróságtól a városházán keresztül, még a Beregvidéki Múzeumhoz is látványosan elkísérő megfigyelőügynökök „megtisztelő díszkísérete”.
A beregszászi bíróságon magyarul beszélő embereket ugyan találtunk, de (ukrán kisebbségi nyelvhasználati törvény megengedő passzusai ide vagy oda) nem bukkantunk egyetlen latin betűre sem, magyar feliratokra vagy magyar ügyintézésre utaló jelekre pedig egyáltalán.
A városházán más volt a helyzet. Ott az elcsatolt magyar területek számára példaértékű magyar nyelvhasználati lehetőségeket tapasztaltunk.
Mivel indulásunk előkészületei idején fogadták el (a már két éve damoklészi kardként lebegtetett,) a nem államalkotó nemzeti közösségeket kirekesztően érintő ukrán iskolatörvényt, új aktualitással bővült informális munkavacsora találkánk az ominózus iskolatörvény által érintett beregszászi magyar iskolák vezető pedagógusaival és a kárpátaljai jogsegélyszolgálat képviselőjével. Az említett jogszabály leginkább a felvidéki végeinken kétszer is megkísérelt „alternatív oktatási törvény” durvább kiadású jogszabálytestvére.
Talán ezért is lett a 2017. október elsejére Nagytárkányba meghirdetett, kárpátaljai nemzettársainkat támogató felvidéki szolidaritástüntetés hívó szlogenje, a „Ma nálatok! Holnap nálunk? Kiállunk a kárpátaljai magyarokért!” Egyebek mellett ezen hírről is értesítettük vacsoravendégeinket, akik mint mondták, minden, ügyüknek szolgáló külső támogatást szívesen fogadnak.
Nagytárkányi tüntetés (Fotó: Via Nova)
Végül elérkezett a monitorozó körút utolsó, pénteki munkanapja. A technika vívmányainak köszönhetően (és a hatalmi önkény bosszúságára) dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi–Nagy Tamás komoly érdeklődés mellett, videokonferencia formájában tarthatták meg Mezőkaszonyban előadásaikat, s élőben adhattak használható tanácsokat az elhangzott kérdésekre a megvalósult fórumon. Dr. Menyhárt Gabriella erdélyi ügyvéd és jómagam saját szakmai és személyes tapasztalatainkat osztottuk meg a helyiekkel, és – egyebek mellett – tudáson alapuló, félelemmentes jogvédelemre és a karakán jogvédők mozgósítására biztattuk Kárpátalját. A delegáció tagja volt Czigány Imre, az Európai Bizottság nyugalmazott tisztviselője is. Ő felszólalásában rámutatott, hogy Ukrajna immár az Európai Unió társult állama. Az európai normák, így az emberi jogok, azon belül pedig a nemzeti közösségek jogainak megsértésével szemben most kell fellépni, mivel ha Ukrajna továbbhalad a csatlakozási folyamatban, akkor az a látszat keletkezik, hogy az ilyen jogtiprások megengedhetőek és toleráltak az unió részéről.
A mezőkaszonyi fórumon elhangzott egyik történet egyszerűen és átfogóan szemléltette nemzetünk, de különösen a kárpátaljai nemzetrész lelkiállapotát. A történet pedig így hangzott:
„Egyszer egy férfi Indiában járva egy vékony zsineggel egy csenevész fához kötött hatalmas elefántra lett figyelmes. A nevetségesen vékony zsinegre kötött állat látványosan jelezte, hogy éhes, de nem lépett a közeli gyümölcsfák irányába. A férfi megkérdezte az állat fogva tartójától, hogy hogyan lehetséges ez. Azt a választ kapta, hogy ez az elefánt korábban nehéz láncokkal volt megkötve, és bántalmazással „idomítva”. Most, hogy felnőtt, fogalma sincs arról, hogy mekkora erő lakozik benne, ezért valójában nem a zsineg, hanem a félelme tartja őt fogságban.”
A szétzilált Kárpát-haza minden szegletében ilyen-olyan formában megtapasztalható, hogy egy dolog a jogszabályi háttér és az ideális jóléti jogállamok víziója, más azonban a jogérvényesíthetőség lehetőségeit tükröző zord valóság. A vélt vagy valós alapú félelemben tartott emberi lelkek önérzetre eszmélő és öntudatra ébredő szabadulásához pótolhatatlan munkát végeznek a komoly tudással felvértezett, elszánt és igazlelkű jogvédők, hogy tevékenységükkel visszaszolgáltassák az igazságosság és az emberi méltóság szeretetterét.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak a szombati visszaúton.
Miután búcsút vettem a gúnyhatár túloldalán mindvégig strázsáló dr. Morvai Krisztinától és dr. Gaudi–Nagy Tamástól, valamint a jogvédő misszió többi tagjától, egy régi ismerős segítségével nem az otthonom, hanem a Felvidék keleti csücske felé vettem az irányt.
Nagytárkányi tüntetés (Fotó: Via Nova)
Mindezt azért, hogy vasárnap elvihessem a nagytárkányi szimpátiatüntetésre a hírt, melyet ott a nagyközönséggel is tudattak a szervezők, miszerint dr. Morvai Krisztina független EP-képviselő az ukrán hatalmi akadályoztatás ellenére is megvalósította kárpátaljai monitorozó körútját. Missziója jóvoltából a kárpátaljai iskolák vezetőinek abbéli üzenete is tolmácsolásra került, hogy minden, ügyüknek szolgáló külső támogatást jó néven vesznek.
Úgy érzem, jó úton járunk, és a szeretetközösségben hittel élő magyar ember nem fél, vagy felhagy a lélekölő, önfeladó félelemmel, és tudást gyarapít, hogy lélekmegtartó bátorságának erénye legyen.
„És, ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.” (Máté 10.28)
Mert hiszem, hogy a közjó érdekében munkáló, emberi értékekben gondolkodó, valós kölcsönösségi elveken alapuló szolidaritás és szubszidiaritás jóvoltából, valamint az isteni igazság kegyelméből ma új szellemi szinteken ébredeznek a látszatok káprázatával altatott lelkek. Ebből adódóan minden félelemkeltő befolyásolás ellenére, csupán tudásalapú, félelemmentes hit kérdése, hogy a mostani jogfosztottságaink járma ugyanúgy lehulljon rólunk, mint egykor a török, az osztrák, vagy bármely más korábbi megszűnt elnyomásé.
