Ezennel közlöm, hogy én sajnos csak egyetlen ország állampolgára vagyok. Ha valaki hivatalos okiratot vár tőlem, akkor nyugodtan felmutatom az ún. občianskýmat s csöppet sem szégyenkezem miatta, hogy ilyennel rendelkezem. Nagyapám, nagybátyám, szüleim s talán még én is bőven megfizették-megfizettük ennek a valójában értéktelen fecninek az árát. Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a főiskolai oklevelemmel.
Komolyabban csak az eddigi bérelszámolóim érdeklődtek iránta, meg a szociális biztosító igényelte a nyugdíjkérvényemhez, bár nem tudom, van-e a márványkolosszusban ember, aki iktatószámán kívül más szinten is érdeklődést mutatott volna e számomra azért mégis értékes-érdekes dokumentum iránt. Bár sokszor „viccesen” emlegetem, hogy a pedagógiai egyetemet, egykori kollégáimnak és diákjaimnak köszönhetően első munkahelyemen végeztem el, s erről sajnos senki sem állított ki semmilyen oklevelet, és díszes kibocsátási ceremónia sem volt, mivelhogy egyik felvezetőm sem mondta ki soha rólam, hogy mától szakképzett pedagógus vagy, komám. Talán azért nem, mert volt bennük annyi alázat e „szakma” iránt, hogy nem akartak olyan dolgokba keveredni, ami nem ember dolga.
A csehszlovák, majd szlovák állampolgárságom dokumentuma gyarló emberi dolog, ugyanúgy, mint a majdani magyar állampolgárságom dokumentuma. Lehet majd rajta jót veszekedni, lehet neki örülni, de nem tulajdonítok ennek túlzott jelentőséget. Amióta ez a téma napirendre került, azóta egyre egyetlen könyv s egyben egy vers címe jut eszembe, s ez így hangzik: „Haza a magasban”. No, ezt vegye el tőlem ember fia, ha tudja. Nem hiszem, hogy ez sikerülne bármilyen ezer hájjal megkent jogásznak is, mégha a földi istenecskék annyira felvitték is a sorát, „hogy első embere” lett valamiféle tákolmánynak, s ebből kifolyólag sokan vélhetik, hogy ő a legokosabb szűkebb környezetünkben. Bár mindenki tudja, mennyire instabil ez az állapot, könnyen lesznek az elsőkből utolsók, s fordítva. Akkor majd mit ér az ilyenek véleménye?
Mennyit kell ezzel törődni, kell-e egyáltalán?
Bár senki soha semmilyen hivatalos iratot nem állított ki róla, mégis hiszem, hogy létem első pillanatától fogva van egy állampolgárságom, bár azzal meg csupán az a baj, hogy nincs meg az a bizonyos állam. Sőt annak is igen csekély a valószínűsége, hogy még hátra levő rövid időm alatt majd lehetséges lenne egy ilyen állam okmányának megszerzése, mert annak talán örülni is tudnék, s valószínűleg úgy végrendelkeznék erről az útlevélről, mint nagyapám a vitézi érméről, hogy a fejem alá temessék el velem együtt, csak azért, nehogy bármilyen véletlen folytán illetéktelenek kezébe kerüljön, vagy ikszedik ükunokáim játékaiban kopjon el véglegesen.
Mindent egybevetve azt gondolom, hogy akinek sok hazája van, annak valójában egy sincs, bármit is hisz magáról. Nekem is csupán annyi kételyem van magam felől, hogy nem túloztam-e el a valamikor volt s jelenlegi okirataim iránti lojalitásomat. Bár eddigi élettapasztalataim azt sugallják, hogy minden szükséges és fontos dolog megtörténik velem, sőt nemcsak velem, hanem mindenkivel, akaratunkon kívül. Ha pl. fontos lett volna, akkor bizonyára már rég elveszítettem volna igazolványaimat, ugyanúgy, mint ahogy látszólag kifürkészhetetlen okokból elveszítek mindent, amiről később mindig kiderül, hogy nélküle is van élet. Visszatérve a már emlegetett főiskolai oklevelemhez – nagy titkot árulok el – nincs ilyen, mivel nem sokkal kibocsátását követően az egyik keresztgyermekem olyan ügyesen öntött ki rá egy üveg tintát, hogy ember legyen a talpán, aki kiolvassa mindazt, ami benne volt. Mondják, hogy ez véletlen. Én tudom, hogy ez nem véletlen, bármennyire is annak akar látszani, biztos vagyok benne, hogy ez egy üzenet volt, talán azért, hogy majd úgy kb. harminc év múlva jobban tudjam, érezzem, mi helyes vagy helytelen a köztem és állampolgárságomat bizonyító okiratok és kilátásba helyezett aktusok között fellépő értelmi és érzelmi, tudati és öntudatlan reakcióim viszonyában.
Válaszom a kettős, hármas, ill. akárhányas állampolgárságot illetően az, hogy haza csak egy van, otthon csak egy helyen érezheti magát az ember, s erről a dokumentum biztos helyen jól elzártan található, idegeneknek kifürkészhetetlen és elérhetetlen, így az teljes biztonságban örökre megmarad.
Tisztelettel:
Varga Lajos, Búcs – Felvidék Ma