Ma, február ötödikén éli meg kilencvenhatodik születésnapját Szepesi György, a világ egyik legkiválóbb sportriportere, „az Aranycsapat tizenkettedik játékosa”.
Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás és Czibor már nincsenek közöttünk a földi világban, meccseik közvetítője azonban még itt van velünk. Az egyik szemére vak már, és egyikünk sem tudhatja, vajon mi foglalkoztatja őt mostanában, közeledve a sokunk számára elképzelhetetlen századik születésnaphoz?
Szepesi György édesapjának vezetékneve Friedlander volt, a Szepesi tehát magyarosított változat; évtizedekkel ezelőtt éppen a viselője mondta el nekem, hogy ő ugyan Budapesten született már, de a szülei révén felvidéki származású, mert az édesapja Szepesváralján látta meg a napvilágot, innen a felvett név eredete. Édesapja a buchenwaldi koncentrációs táborban pusztult el, édesanyja pár esztendő múltán belehalt férje elvesztésébe… Ő 1944-ben munkaszolgálatos volt Ukrajnában és Kelet-Magyarországon, de hozzá kegyesebb volt a sors, életben maradt, és mindnyájunk javára kibontakoztathatta páratlan tehetségét.
1943-ban, tehát éppen 75 esztendeje állt először mikrofon elé, majd egyebek mellett tizenöt olimpia eseményeit, és a két „angol-magyart” közvetítette számunkra.
Ma már szinte lehetetlen továbbadni az utóbbi évtizedekben felnőtt újabb és újabb nemzedékeknek, mit jelentett a második világháború után, majd a világverő Aranycsapat tündöklése idején – televíziós adás híján – Szepesi Györgyöt hallgatni. A mai középkorúak és fiatalok Puskásék mérkőzéseinek filmfelvételeibe pillantgatva legyintenek: a mai labdarúgók nagyobb iramban kergetik a bőrt, valósággal birkóznak egymással a labda birtoklásáért, de ezek a meccsek gyakran nélkülözik a szellemességet, a váratlan megoldásokat. Tisztelet persze azoknak a zseniális játékosoknak, akiknek a játékában most is felfénylik „az isteni szikra”.
Ez a néhány emlékező sor nem futballelméleti tanulmány kíván lenni, hanem tisztelgés egy olyan rendkívüli magyar ember teljesítménye előtt, aki évtizedeken át tartotta bennünk, határon túliakban (is) a lelket; aki gyönyörű magyar nyelven mutatta be a nemzeti csapat küzdelmeit, mert a szó szoros értelmében „láttatta” a viadalokat. Szepesi révén erősödött a nemzettudatunk, büszkék voltunk a magyar játékosokra, boldogan szorongtunk az akkor még kezdetleges rádiókészülékek előtt.
Később néhányszor mellette ülhettem a közvetítései idején, általa ismertem meg az Aranycsapat játékosai közül nyolcat; együtt lehettem Puskással, Hidegkutival, Grosiccsal, Buzánszkyval itthon, vagy Svédországban és Dániában, amikor a hazai magyar újságírók focicsapata mérkőzéseket játszott Dunaszerdahelyen, Lundban vagy Koppenhágában.
Több évtizedes barátság köt ehhez a rendkívüli emberhez, akitől rengeteget tanultam: hazaszeretetet, az állandó önképzést, a józanságot, a megbízhatóságot, a pontosságot, a fegyelmet, a nyilvános szereplések felelősségtudatát, és persze, az ellenfél tiszteletét is…
Lesz idő, amikor a huszadik századot bemutató történelemkönyveinkben helyet kapnak a magyar sportemberek világraszóló eredményei is, de nemcsak a statisztikák szintjén, hanem annak hangsúlyozásaként, hogy nemzetünk gerincét talán éppen azért nem lehetett megroppantani, mert a két világháborúban megnyomorított magyarság alkotóképessége és szellemi nagysága ezekben az időkben a sportpályákon mutatkozott meg…
