Már nem emlékszik senki, hogy mikor ragadt rá az Ügynök becenév, bár ő inkább kesernyés gúnynévnek tartotta, de időnként még büszkén is viselte. Faluhelyen a kocsma kerek asztalainál a helyi kreatív alkoholisták köre gyakran ötlött ki hasonló ragadványneveket, és mivel ő folyamatosan ügyködött a kis magyar közösségért, így lett belőle a falu ügynöke.
A komcsik alatt sokan azt hitték, hogy a párt ügynöke, aki szállítja a híreket a hatalmukért rettegő elvtársaknak, akik még a falusi buszsofőrt is vegzálni kezdték, amikor anno a nyolcvanas években tréfásan odavetette a buszban a helyi utasoknak: „úgy tolakodnak, mint az oroszok Afganisztánba!”. Lett is téma pár hónapra a faluban, de éppen Ügynök volt az, aki fel merte vállalni a szerencsétlen buszvezető védelmét a Csemadok évzáróján, a kiküldött elvtárs legnagyobb rémületére és felháborodására. Aztán másnap szóltak Ügynöknek, hogy önként mondjon le a Csemadok-tagságáról… Lemondott.
Ősszel meg az elvtársaknak kellett lemondaniuk a hatalomról, mert kimentek az oroszok. Nagy volt a lelkesedés a kis faluban is, mert végre saját önkormányzatot választhattak és mindenki Ügynököt szerette volna polgármesternek, de ő bölcsen a fiatalabbakra bízta a falu vezetését és azt ígérte, hogy az eddigi önzetlen módon segíti továbbra is a közösséget.
Abban az időben kiszakadt a hirtelen jött piacgazdaság zsákja a sok ügynökkel, hirtelenjében megjelentek a biztosítási ügynökök, a főzőedényügynökök, meg a piramisjátékok ügynökei is, na, az utóbbi fajtából az egyiknek olyan jól sikerült behálóznia a mi Ügynökünket is, hogy a család megtakarítása egy pillanat alatt elszállt a levegőbe, mint a kéményből kisurranó fekete papírdarabkák az első őszi befűtés alkalmával.
Ment is a tréfálkozás a kocsmában hosszú ideig, „hát milyen ügynök vagy te, Ügynök?!” nevetett harsányan a gyarapodó munkanélküliek klubja jó dolgában, a havi stabil állami bevételüknek az állam másik zsebébe való áthelyezése közben. Ügynök nem vette a lapot, tovább szervezte a közösségi életet, próbált lelket lehelni az agonizáló közéletbe. Otthon időközönként megkapta a jogos fejmosást, hogy amíg más a családjáért él, ő a falujáért. Ügynököm, ha te mindig a közösséget szolgálod, egész életedben szolga maradsz, és szolgai pozícióból nagyon nehéz irányítani – mondta neki egyszer a szomszédja –, de ő már nem akart újra Csemadok-elnök lenni, nem akarta, hogy az elvtársaknak kelljen beszámolnia a munkájáról. Azoknak az elvtársaknak, akik valamilyen csoda folytán visszaszivárogtak a hatalomba, és neki nem volt sem kedve, sem ereje a velük folytatott ócska színjáték eljátszására. Szervezte otthon a közösséget a felesége zsörtölődése közepette.
Aznap, szombat reggel is munkaruhába öltözött, mert úgy érezte, nem hagyhatja úgy a falu elején a vállig érő gazt, amit a közmunkások már nem kaszáltak le, de az ő szemét zavarta. Mielőtt nyakába akasztotta volna a benzines kaszálót, még autóba pattant és átugrott a határon, ahol a szomszéd falu postáján feladta a lottóját. Stabil számokkal játszott, az asszony és a gyerekek születési dátumaival, és várta a csodát, hogy a Jóisten egyszer majd megsajnálja és visszaadja neki a piramisjátékban elveszett pénzét, kamatostul.
Koszos nadrágjába rejtette a feladott szelvényt, majd hazaérve besunnyogott a garázsba a kaszáért, de pechjére a feleségével találta magát szembe, aki éktelen haragra gerjedve, jogosan rótta fel neki, hogy más helyett megy kaszálni, amikor a kéményt kellene kipucolnia itthon, hiszen nyakukon a fűtési szezon. Ügynök tudta, hogy igaza van az asszonynak, de elkövetett egy alapvető hibát, visszaszólt és ebből egy kiadós veszekedés kerekedett, aminek az lett a vége, hogy dühösen rácsapta a feleségére a garázsajtót és kiviharzott a kaszálóval, elvégezni a közmunkát a közösségért, mások helyett.
Már sötétedett, amikor az asszony aggódni kezdett. A teste már kihűlt a töltés oldalán, amikor megtalálták őt a kocsmából riasztott férfiak. Ott feküdt a kaszájába dőlve, a koszos nadrágjában, már csak egy kevés gazt kellett volna levágnia…
A temetésen rengetegen voltak, őszintén siratták a falubeliek Ügynököt, és a városból érkezve is szép búcsúbeszédeket mondtak a sírja fölött az elvtársak. Csak a nyugdíjas buszvezetőt nem látta senki a tömegben, pedig ott volt a temetőben, egy terebélyes fa mögött zokogott.
Már egy hónap is eltelt a temetés óta, az elhúzódó vénasszonyok nyara után jöttek a csípős őszi esték, és az özvegy úgy döntött, ideje befűteni a kazánba. A garázsban a keze ügyébe került a megboldogult koszos munkaruhája. Elszoruló szívvel magához ölelte a férje nadrágját, majd bedobta a lángoló fahasábok közé. A szürkületben senki nem látta, amint a kéményből kisurranó fekete papírdarabkák sietősen távoztak az ég felé.
Karácsonykor csend honolt a házban, csak egy gyertya égett a kis fenyőágon. A feleség a régi fényképeket nézegette. Mennyi fotó a közösségi rendezvényekről, és alig pár kép a családdal való együttlétről, sóhajtott. Közben a hálószobában, a tévében az éjszakai hírekben bemondták, hogy már csak pár napja van annak a szerencsés nyertesnek, akinek hónapokkal ezelőtt ötöse volt a lottón, és egy kis határ menti postán adta fel a szelvényt. A bemondó tréfásan meg is jegyezte, hogy a milliárdos annyi pénzt nyert, hogy abból egy kisebb falut is meg tudna venni…
