Kissé szeles és nyirkos decemberi nap volt. A Duna mellett fekvő csallóközi kisvárosra lassan ereszkedett rá a titokzatos esti félhomály.
Mikulás napja van. Már két órája járjuk a fiammal az utcákat, én mint Mikulás, a fiam krampusz jelmezben, de eddig csak egyetlen házba jutottunk be. Egy középkorú apuka nyitott ajtót és invitált barátságosan beljebb: – Gyere Mikulás, mindjárt szólok a lányoknak. A krampusszal megálltunk az ajtó előtt és vártuk a gyerekeket. „Dobrý večer Mikuláš” – jelent meg két aranyos kislány. Kissé meglepetten válaszoltam: – Dobrý večer dievčatá. Elszavaltak egy rövidke, dallamos szlovák versikét, majd az ilyenkor szokásos jóindulatú intelmek után udvariasan elköszöntünk egymástól.
Azóta csak bandukolunk, egyhangúan sétálunk egy olyan lakónegyedben, ahol egymást váltják a szebbnél szebb, modern családi házak. Ajtót azonban nem nyit senki. Egyre lankadó jókedvvel és egyre fáradtabban rójuk az utcákat.
Hosszú idő után végre megszólal egy női hang a messzeségből: – Ide, ide Mikulás, már vártunk! A kellemesen csengő hang kissé átmelegíti a lelkünket, reményteljesen lépünk be a kapun. A nyitott bejárati ajtón keresztül meghalljuk, amint a fiatal anyuka a gyermekeit szólítja: „Deti poďte, už prišli!” Az anyuka nem veszi észre, hogy az álarc mögött kissé értetlenül nézek rá és megkérdezem: – Szlovákul vagy magyarul?. „Inkább szlovákul, mert a gyerekek nem nagyon tudnak magyarul” – hangzik a határozott válasz.
Még jó, hogy a sűrű szakáll és a szemembe lógó fehér paróka tökéletesen eltakarja azokat a csúnya gondolatokat, amelyek e pillanatban végigfutnak a fejemen és talán az arcomon is megjelennek. Erőt veszek magamon, bizonytalan léptekkel megindulok befelé. A krampusz felveszi a bejárat elé készített csomagokat, berakja a batyujába és lógó fejjel, csendben követ. Odabent az apuka is köszönt: „Jó estét”, majd jönnek a gyerekek: „Dobrý večer” – köszöntenek. „Ahojte”– válaszolok és udvarias beszélgetésbe kezdünk, majd meghallgatva a „Mikuláš, Mikuláš, čo v batohu pre nás máš” dalocskát, a krampusz lomhán előszedi a batyuból a csomagokat és én jókívánságok kíséretében átadom a gyerekeknek.
Felemás érzésekkel távozunk és halk csengőszó mellett folytatjuk utunkat. A krampusz oldalán lógó csengő minden lépésnél megszólal. Ez a kellemes hang rég elfeledett gyerekkori emlékeket idéz bennem, erőt ad és reménnyel tölt el: hosszú még az este, fog még a Mikulás magyarul verselő gyerekeket hallani.
A következő egy órában egymás után nyílnak meg előttünk az ajtók, ámde magyar versikét, dalocskát sehol nem hallunk. Egyre lehangoltabban és egyre fáradtabb léptekkel haladunk tovább. Már a csengő hangja sem tud vigasztalni. Egykedvűen ballagunk. Nem lepődünk meg azon sem, amikor az egyik háznál a nagyszülők magyar invitálása után kiderül, hogy a szülők az unokával kizárólag szlovákul beszélnek. Közömbös fáradtsággal nyugtázzuk a dolgot.
Több órányi járás után a tizenharmadik házba készülődünk belépni. Mielőtt megteszem, fejben gyorsan mérleget vonok. Hiába a város magyar jellege, eddig 6:0 az arány a szlovák versek, dalocskák javára. Fájdalmasan csap képen a valóság, de még pislákol némi remény a Mikulás szívében, egy árnyalatnyit még szépülhet a rideg statisztika.
Az utolsó házban egy fiatal magyar család lakik. Talpraesett legényke lép elénk, óvatos határozottsággal közli, hogy ő bizony készült és tud egy télapós mondókát. „Valóban? Akkor halljuk!” – mondom kissé türelmetlenül és a kisfiú el-elcsukló hangon, megilletődve szavalja a versikét. Szinte falom a magyar szavakat. Mintha még sohasem hallottam volna őket, úgy csodálkozom rá mindegyikre. Minden egyes szót, a sorok végén elhangzó rímet magamban újra elismételek. „Végre!” – mondom ki hangosan, mikor befejezi a szavalást – „ez volt a legszebb vers, amit ma este hallottam” és boldogan nyújtom át a csomagot a kisfiúnak. Látom rajta, hogy hisz bennem, elhiszi, hogy az igazi Mikulás áll előtte.
Boldogság tölt el. Most már újra hiszek én is. Hiszek a felelős, okos szülőkben, akik tudatában vannak annak, hogy anyanyelvünk, amelyet szüleinktől örököltünk, nem csak egy lecserélni való holmi, egy felesleges ruhadarab, amit bármikor válthatunk. Bárcsak többen lennénk, a Mikulás is boldogabb lenne!
