„Végy egy nagy kanál önbizalmat, adj hozzá egy jól megpreparált önarcképet, spékeld meg mindezt egy kis Facebook show-val, köretnek ne felejtsd el a hashtag-et, tálaláskor pedig ügyelj a megosztás gomb használatára.
Ha pontosan betartottad a receptben leírt utasításokat, éhes like-ok tucatjaitól fogsz dicsérő szavakat kapni a főztödért. Nem is fogsz tudni betelni, amikor már a hozzászólás menüpontban repetáért könyörögnek majd neked. Ne is törődj a rosszalló hangokkal, tegyél magasról arra, hogy a poros utca népének sznobjai ínycsiklandozó finomságodat mindenfajta kóstolás nélkül a legelső szemeteskukába akarják hajítani. Ők nem a rajongóid, hanem az ellenségeid, még saját internetes profiljuk sincs! Mégis hogy vetemednek arra, hogy kioktassanak a való világ megpróbáltatásaiból, és vérfarkasszerű morajlással hozzád vágják azt, hogy a saját moslékodat te magad fogyaszd el! Ne törődj velük, a vénecske pórnépnek fogalma sincs arról, mi a boldogsághoz vezető út receptje!” (képzeletbeli idézet)
Az előzőekben leírt „intelmek” hallatán néhányaknak nyilván rögtön az ugrik be, hogy ezen Arisztotelészt megirigylő magasságú gondolatok csak és kizárólag egy őrült elme fejéből pattanhattak ki. Hiszen, hogy létezik az, hogy csak azok a jók, akik az online világ kiszámíthatatlanságának legfőbb élharcosai, azok pedig a rosszak, akik az életben megélt tapasztalatok birtokában olykor megbotránkozva némely fiatal egy-egy újabb erkölcstelenségbe torkolló, közösségi média oldalán megosztott bejegyzésére reagálva mondják azt: Ácsi!
Sajnos, bárki bármit is állítson, ha ilyen rohamos ütemben haladunk előre, a fékevesztett, bugyuta feltöltésekre váró álomvilág rögös ösvényén, akkor néhány momentum elteltét követően már-már a virtuális közösségi életet kritizálóknak szomorúan kell tudomásul venniük, ez a valóság…
Természetesen, mint oly sok mindent, a modern idők globalizmusa önazonosság-tudatának keveredését is a fiatal nemzedék tagjai fogják megszenvedni. Ők ugyanis már akarva-akaratlanul ennek a zsákutcába vezető virtuális tébolynak a gyanútlan áldozatai. Sajnos, manapság már nem igazi, húsvér gyerkőc az, akinek a kezében okostelefonnak tűnő tárgy nem csillog-villog.
A végeláthatatlan nyomkodás életük szerves részét képezi. Akik pedig szeretnének lejárni a grundra csak úgy igaziból rúgni a bőrt, azoknak egyetlen társa lesz, a kapufa… Ekkor fogalmazódik meg a kicsi nebuló fejében: „Valamit biztosan rosszul csinálok, hogy senki sem akar velem játszani.” Ahhoz pedig, hogy játszani tudjon a kortársaival, a többiek használta trendekhez muszáj idomulnia, illetve, nem muszáj, csak akkor egyedül sírdogálhat valamelyik sarokban…
Csatlakozva az egyik falkához rájön, hogy lám-lám, a többiek is focit játszanak, csak éppenséggel máshogyan teszik: virtuális módon! Az pedig távolról sem mindegy, hogy a focit sár áztatta lábakkal, vagy pedig ujjbegygyulladás okozta fájdalmakkal űzik!
A virtuális világ ezen túl a zaklatás veszélyét is magával hordozza. Néha egészen hajmeresztő esetek borzolják a kedélyeket. Egyre többször olvashatjuk a világsajtóban, hogy ez és ez a kislány öngyilkos lett azért, mert csoportosan elkezdték finoman szólva „pillangónak” csúfolni az osztálytársai az erotikus Facebook-képei láttán. Ilyen eseteknél pedig költői a kérdés: Vajon ki a hibás?!
A diáklány, amiért a virtuális bűn rabjává vált?! Az osztálytársak, amiért folyamatos piszkálódással kioltották egy földi halandónak az életét?! A szülők, amiért félvállról vették csemetéjük online paráználkodását?! A multinacionális vállalatok, amelyek a busás profit fejében a virtuális álomvilág működtetésénél nem szabtak valamiféle korhatáros akadályt?! A válasz az: mindannyian, és nem csak ők, hanem az egész emberiség, amely évről évre, hónapról hónapra, napról napra, percről percre egyre jobban halad abba az irányba, amely egyenes út a virtuális pusztulásba.