Kezdetét vette az új színházi évad. Szeptemberben és októberben sorjáznak a bemutatók. Új rendezéssel jelentkezett Vidnyánszky Attila (Csárdáskirálynő) és fia (A nagy Gatsby), de megnéztünk két Valló Péter-rendezést is a Pesti Színházban.
Új főigazgatója van a Budapesti Operettszínháznak Kiss B. Attila személyében, s az új vezetés első bemutatója a Csárdáskirálynő volt, mégpedig annak eredeti változata. Bár több szempontból is kérdéses, melyik változat is nevezhető eredetinek, hiszen a darab ősbemutatója az első világháború vérgőzös éveiben németül volt, amit később Gábor Andor ültetett át magyarra. 1954-ben a vizsgarendezésére készülő Szinetár Miklós kérte fel Kellér Dezsőt a darab átdolgozására, amelynek lényege volt, hogy Anhilte szerepét kibővítette, s immár Cecília néven adott lehetőséget Honthy Hannának ziccerszerepre.
Az utóbbi évtizedekben ezt a változatot dolgozgatták tovább, a legismertebb és leghírhedtebb közülük a Mohácsi testvérek kaposvári átirata, amelynek a középpontjába a világháború kerül, de Ady Endre is megjelenik a pesti orfeumban. Vidnyánszky Attila ugyan az eredeti változatot preferálja, de szemmel láthatólag nem bízik meg abban, s altesti humorral próbálja felturbózni az általa rendezett előadást, ahogy az operett szinte minden betétszámát többször is előadatja, téve ezzel végtelenül unalmassá az előadást.
A Csárdáskirálynő egy orfeumi énekesnő, Vereczki Szilvia és a bécsi udvar eminens képviselője, Edwin herceg románcát idézi meg, amely operett lévén természetesen hepienddel zárul. A darabot a sok-sok ismert slágerrel együtt is csak akkor érdemes elővenni, ha a rendezőnek markáns elképzelései vannak a darabbal kapcsolatban, vagy ha megvannak a sztárjai az egyes szerepek eljátszásához.
Sajnos, a Budapesti Operettszínházban ezek egyike sem áll fenn, Vidnyánszky Attila először próbálkozott az operett műfajával, s azt is régóta tudjuk róla, hogy humorérzéke nincs.
Végül is ez utóbbi nem tragédia, sok olyan rendezővel találkozunk, aki nem a „vidámszínpadi” berkekben keresi a kenyerét. Vidnyánszky most kirándulást tesz (bízzunk benne, hogy egyszeri kiruccanásról és kisiklásról volt szó), de mivel se eredeti koncepciója (itt-ott behozza a háborút, de csak említés szintjén), se színészei nincsenek hozzá, a végeredmény egy szétesett produkció, amelyben egyedül talán csak a díszlet dicsérhető, de egy idő után az is unalmassá és zavaróvá válik.
Cziegler Balázs egy hatalmas gramofontölcsért helyezett a színpadra, amely első ránézésre ötletesnek tűnik, de három óra nagyon sok belőle, nem beszélve arról, hogy gyakorlatilag agyoncsapja a koreográfiát (igaz, Bozsik Yvette is mintha csak felkérésre vállalta volna ezt a munkát).
A szereplők közül a két főszereplő mellett (Fischl Mónika és Vadász Zsolt nem jut tovább az illusztratív színjátéknál), a Kerekes Ferkót játszó Bardóczy Attilának és a Bóni grófot adó Erdős Attilának jutna fontosabb szerep, s mintha Vidnyánszky rendezése is ez utóbbira építene, neki jut az állandó ismétlések garmada, ahogy az altesti humor zöme is. Sajnos, a hercegi pár csak az ütődöttségével tűnik ki, míg a Kellér-féle változatban kulcsszerepet kapó Miska pincér itt szinte nem is létezik. „Ma este nem bírok a kolbászommal” – zanzásítja a Vidnyánszky-féle bemutatót Bóni gróf, s bizony, ez nem sok. De pontosabban fogalmazunk, ha azt írjuk, bántóan kevés.
Wunderlich József, Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila – e három fiatalember közös fotója fogadja a nézőt a Pesti Színház előterében, s nem véletlenül. Valószínűleg nemcsak a Vígszínház, hanem a magyar színházi élet elkövetkezendő évtizedeinek meghatározó alkotóiról van szó, akik most A nagy Gatsby című előadásukkal tették le ismételten a névjegyüket.
F. Scott Fitzgerald regénye (amely a Poket könyvek sorozatban is megjelent) a nagy amerikai álom paradox megfogalmazása, egy meghasonult lélek mennybemenetele, aki, ahogy barátja, Nick Carraway (Ertl Zsombor) fogalmazza róla, különb volt mindannyiuknál, s tragikus bukásában is erőt adhat az élet továbbgondolásához.
A Vígszínház előadása, már most nyugodtan kijelenthetjük, korszakos jelentőségű, amelyhez a teátrumban csak a Képzelt riport 1973-as bemutatása ér fel, amelyet a napokban elhunyt Marton László, valamint Déry Tibor, Pós Sándor és Presser Gábor jegyzett. A helyszín most is Amerika, igaz, pár évtizeddel korábban, az első világégés árnyékában.
James Gatz (Wunderlich József) megjárva a háborút, egykori szerelmét, Daisy Buchanant (Waskovics Andrea) szeretné visszaszerezni, s ahogy kései sorstársa, Fejes Endre magát görög diplomatának kiadó Fiúja teszi, ő is jövőt és karriert hazudik magának. Igaz, ő a Fiúval ellentétben vagyont is szerez, hogy imponáljon egykori szerelmének, aki közben Tom Buchanan (Ember Márk) felesége lesz. A sport- és egyéb sikerekkel büszkélkedő Tom ott csalja a nejét, ahol éri, többek között Myrtle Wilsonnal (Márkus Luca), de azt nem engedi, hogy a felesége elhagyja egykori kedvese kedvéért.
Az ifj. Vidnyánszky Attila által színpadra álmodott előadás egyetlen nagy közös sóhajtás, totális színház, amelyben a nézőnek nincs ideje még a lélegzetvételre sem, hiszen még a szünetben is (el)játszanak vele abban a nagy akváriumban, amelynek belső fala hol Wilson autójavító-műhelyét, hol Gatsby pazar villáját mutatja fel (Peter Sparrow díszlete gyakorlatilag az egész Vígszínház belső terét játszatja), a színpad előterében két zenekar szolgáltatja a szinte megállás nélkül dübörgő zenét (Kovács Adrián), s a Vígszínház teljes ifjú nemzedéke színre lép az előadásban (egy kis szerepben láthatjuk a végzős egyetemista, királyhelmeci Dino Benjámint is).
S nem hiányozhat a színpadról a Meyer Wolfsheimet zsigeri természetességgel adó Hegedűs D. Géza sem, aki könnyedén irányítja Gatsby és a többiek sorsát, míg a szünetben vízipisztolyával tesz rendet a nézők soraiban. Jay Gatsby „tündéri tisztaságú maffiózója” eleve bukásra van ítélve, Wunderlich József szinte természetfeletti energiákat mozgósít a romjaiban is fölénk magasló Gatsby figurájának tálalására, s amikor kijövünk a Vígből, még óráknak kell eltelnie, míg úgy-ahogy visszazökken az idő.
A Pesti Színházban eközben két este két könnyedebb hangvételű darabot láthatunk, amelyeknek két közös nevezőjük van, a rendező Valló Péter s az egyik főszereplő, Kern András. A két szerző pedig Molnár Ferenc és Spiró György.
Előbbihez kötődik az idei évad első komoly színházi botránya is, az örökösök ugyanis betiltották a Delila nyíregyházi bemutatóját, amely a Mohácsi testvérek átiratában került volna színpadra.
Az előadást üres nézőtér előtt egyszer azért előadták, a következő előadásra pedig leghamarabb három év múlva kerülhet sor, amikor az örököseknek már nem lesz beleszólásuk a molnári életmű színrevitelébe. Ez a veszély, mármint a letiltás természetesen nem fenyegette a Pesti Színház A testőr című előadását, Valló Péter ugyanis maradéktalanul megbízott az egyébként nagyon is szellemes szövegben, s nem utolsósorban a színészeiben, a címszerepet adó Stohl Andrásban, valamint Eszenyi Enikőben, Kútvölgyi Erzsébetben, Kern Andrásban, Pálos Zsuzsában és Gilicze Mártában, akik mindannyian rendkívül otthonosan mozognak Molnár Ferenc színpadán. Kern úgy jön-megy a színésznő lakásában és színházi páholyában, mintha csak otthon lenne. Igaz, könnyű neki, mondhatnánk, hiszen 50 éve játszik ezeken a deszkákon. De higgyék el, ezt csak a legnagyobbak tudják.
Kissé több energiát mozgat meg másnap Spiró György kilencvenes években írt keserű komédiájában, a Honderűben, amely a rendszerváltás visszásságaira reflektál, s ez a tény, amely az ősbemutató erénye volt, mára kissé megkoptatta a színdarab belső mozgatórúgóit.
Annak idején a Budapesti Kamaraszínházban az ősbemutatót is Valló Péter rendezte, olyan színészek közreműködésével, mint Törőcsik Mari, Gera Zoltán, Sinkó László és Haumann Péter.
A szereposztás most is parádés, Börcsök Enikő mellett Kern Andrást, Márton Andrást, Lukács Sándort és a végrehajtó szerepében Orosz Ákost láthatjuk, csak mintha a tét lenne jóval kisebb. Vagyis inkább, ami akkor még elementáris erővel bírt, ma már nem tűnik akkora felhajtóerőnek, s mintha olykor egy jó dramaturg is elkelt volna már. De a néhol érezhető enyhe unalom ellenére jó látni a Víg aranycsapatát, akik újfent bizonyítják, még nem lehet őket leírni, s van helyük a Nap alatt a korszakot meghatározó ifjú titánok mellett.
A 2019/20-as évad kezdetét vette, s elnézvén az egyes társulatok éves tervét (a Pestiben október végén mutatják be az Anna Kareninát a pozsonyi Nemzeti Színház rendezőjének, Roman Poláknak a színrevitelében), számíthatunk még meglepetésekre, évek múltán is emlegetendő színházi előadásokra és alakításokra.
