Már október végével elkezdődött. Tudjuk, a kereskedelem nem az emberért van, hanem a pénzszerzésért. Gondolok itt leginkább az üzletláncok áradatára, mely megbolondította a világot. És majmoljuk, utánozzuk: novemberben már mi is díszítünk, villogunk, ablakon, házon, falakon, fákon, szobákban. Le ne maradjunk. Miről is?
Gyerekeink, unokáink, ebbe a megbolydult őrületbe születnek bele. S mit sem tudnak, látnak, éreznek az adventi várakozás belső gyönyörűségéről.
Mert a televízió, az internet is majd felrobban a reklámok tömkelegétől, s a gyermek válogatás nélkül nézi. S közben kiesik egy olyan „fázis” az életéből, amely egy életre meghatározná szemléletét a világról.
Régen voltam gyermek, de a gyermekkori karácsonyaim a sírig kísérnek. S ezért sem tudok csillogni, villogni sem bent, sem a külsőségekben.
Mert nekünk az advent rejtély volt, csodára várás. Nem ajándék, nem lakoma, nem falatozási kényszer és üzletjárás.
Igaz, akkor csak kis boltok voltak, ahol megvettük a legszükségesebb dolgokat. De ebből is volt minden háznál, karácsonyra való, amit eleink otthon az év folyamán megtermeltek. Hús a kocsonyába, a kirántani való az udvaron felnevelt malacból, csibéből, vagy mák, dió a karácsonyi kalácshoz, vagy (nem habos) süteményhez, fokhagyma, alma és ami szimbolizálta az év termését, amelyet a karácsonyi asztalnál imával megköszöntünk Istennek. S az adventi szentmisék, roráték hangulata, mind-mind lélekben felkészített a karácsony szent ünnepére.
A szerény élő fenyőfa (minden csillogás nélkül), csak aznap este készülhetett el. Rajta alma, dió, majd később már otthon készített szaloncukor.
A szenteste, az éjféli szentmise, ahol a család minden tagja ott volt, majd a nagykarácsony napja elhozta a Megváltót. Mert ebben az inkább belsőleg megélt ünnepben benne volt: a hit, a béke, a szeretet, a család együvé tartozása, erkölcsi kötelesség is Isten és ember iránt. Mert az ünnepi asztalhoz ülésnek is volt szertartása, még ha babonás hiedelmekhez is kötődött. A téli esték meséi, a lelket simogató, vidámító beszélgetések ma is elődeinkre emlékeztetnek. S persze mindez útravaló volt a következő évre, évekre, az életre.
Az egykori csend, a várakozás izgalma, öröme – igen abban a világban – adott egy tartást, egy életre szóló útmutatást. S valahol elvesztettük a szálat! Ahogy elhagytuk istenhitünket, a gonosz szellem, az idegen lélekuralom egyre jobban győzedelmeskedett, és ma is győzedelmeskedik rajtunk.
Elvakított a fény, a pénz imádata, a technika mindazon vívmánya, ami lelki, erkölcsi, fizikai vesztünkbe sodor mindannyiunkat.
Vásárok vására őrjíti az embereket, már falun is. A zajos, forraltboros téli piknikek, koncertek, minden, bármi, csak ne otthon legyünk. Mert vagy nincs kivel asztalhoz ülni, vagy már beszélgetni is kínos.
Egyetlen remény és kiút, ha visszatérünk az örökségünk értékeihez. Ennek egyetlen útja a HIT, a SZERETET és a cselekvő közösségi élet.
Álljunk ki a hitünk mellett, mert ha már az iskolák után a templomokat is becsukják, ha már a közösségek sem lesznek, gyermekeink, unokáink erkölcsi hullává váló felnőttek lesznek!
Most itt van az ideje, még nem késő, hogy megszülessen nekünk, s bennünk a Megváltó!
