Hírportálunk létrejötte óta kiemelt figyelmet szentel a (cseh-)szlovákiai magyar nemzeti közösség immár egy évszázada tartó fennmaradási küzdelme emlékei feltárásának, hagyományai megőrzésének. Tanulmányozzuk és közkinccsé tesszük múltunk tárgyi és emberi emlékezeti hagyatékát, azzal a szándékkal, hogy a jelen és a jövő nemzedékei ismerjék elődeink gondolkozásmódját, célkitűzéseit, levonhassák a tanulságot, s újabb erőt merítsenek múltbeli törekvéseik sikereiből, kudarcaiból.
Az elmúlt hónapokban nagy élményt jelentett számomra a portál múltidéző rovatában Takács Andrásnak, a felvidéki magyar néptánckincs fáradhatatlan gyűjtőjének, a felvidéki magyar nemzetrész sikeres néptáncmozgalma egyik megalapozójának A Csemadok és én – hetven év távlatából című cikksorozata. Ebben személyes emlékei s az adott időszak kisebbségi küzdelmeinek alapos ismeretében osztotta meg velünk a csehszlovákiai magyarság mindmáig legnagyobb kulturális szervezete vitathatatlanul sokrétű, mondhatni nemzetmentő tevékenységének egyes szakaszait.
A cikksorozat a felvidéki magyarság nemzedékei mélyre ható közös élményének, a pártállam korlátait szilárd akarattal leküzdő, kitartással, szívből fakadó lelkesedéssel végzett cselekvésre kész emberek tízezreinek mozgósítására képes közös akarat kiteljesedésének állít emléket.
Takács András tanulmányában Gyüre Lajos visszaemlékezésére utalva említést tesz az ötvenes évek derekán Pozsonyban tanuló magyar egyetemi és főiskolai hallgatók önszervező kezdeményezéséről, a Magyar Főiskolások Művészegyüttesének megalakításáról. A lelkesedéstől fűtött „hangadók” – bölcsész-, jog-, orvostan-, közgazdaság-tudományi és más szakok hallgatói első találkozásukat a Comenius Tudományegyetem központi épülete szomszédságában levő Krím kávéházban tartották. Ezeken a megbeszéléseken akkor harmadéves bölcsészhallgatóként magam is részt vettem, s ha jól emlékszem, Fukári Vali, Koncsol Laci, Kucsera Klári, Tőzsér Árpád, Bartha Tibor és Csikmák Imre bölcsészkollégáimmal, illetve a jogász Mede Pistával, a közgazdász Tóth Jánossal, az író Duba Gyulával, az orvostanhallgató Viola Palival, s a természettudós Znám Pistával együtt.
A szervezkedést kezdettől fogva cselekvő módon támogatták a Csemadok kereteiben tevékenykedő aktivisták, szakemberek, de érezhető volt a megfogyatkozott pozsonyi magyarság részéről megnyilvánuló támogatás és őszinte rokonszenv is. Hamarosan döntés született arról, hogy a művészegyüttest klubszerű csoportok fogják alkotni. Az elképzelés rövidesen valósággá is vált, létrejött a színjátszó kör, az énekkar, a tánckar és az irodalmi kör.
Mielőtt elfelejteném, engedje meg a tisztelt Olvasó, hogy mint a színjátszó kör egykori tagja, felelevenítsem e kör első, számunkra nagyon fontos vállalkozását. Az eseményre – Karinthy Ferenc Ezer év című drámájának színrevitelére – 1956. május 26-án a főrévi kultúrházban került sor. A bemutató előtt több hónapon át a pozsonyi Cérnagyárhoz tartozó üzemi klub egyik helyiségében tartottuk a próbákat, Ungváry Ferenc neves rádiószerkesztő és rendező irányításával.
De ezt megelőzően a belügy Sajtófelügyeleti Igazgatósága (Správa tlačového dozoru) néven működő cenzúrahatóságnak be kellett mutatni az előadandó mű egy példányát, illetve a rendezvényre vonatkozó nyomtatványok szövegét is.
(Mellékeljük az előadás szereposztását ismertető nyomtatványtervezet egy fennmaradt példányát.) Nyilván ehhez az „atyai gondoskodáshoz” tartozott, hogy az előadás előtti próbákon jelen volt egy magát ligetfalusi magyarnak mondó személy, aki a szünetekben szinte minden szereplőt „a magyar ügy fontosságával” kapcsolatos véleményéről faggatott… Többünknek Hašek Švejkjéből A Kehelyhez nevű sörözőben szolgálatot teljesítő Brettschneider rendőrségi titkos ügynök ismert alakja jutott az eszébe. Nevét nem tudtuk, ám amikor megjelent, néhányan széles mosollyal, informált arckifejezéssel megjegyezték: „Megjött a Magyar Ügy…” Ma ehhez azt tehetjük hozzá, hogy ekkor már,
annak ellenére, hogy a sztálinizmus bűneit leleplező XX. szovjet pártkongresszust követő, s a magyarországi forradalmat megelőző enyhülés jelei Pozsonyban is mutatkoztak, a rendszer egy percre sem feledkezett meg a felvidéki magyarság megmozdulásainak figyeléséről…
A bemutatóra telt ház előtt, a főrévi kultúrotthon színpadán került sor. A közönség nagy figyelemmel kísérte Karinthy Ferenc háromfelvonásos drámájának kibontakozását, s többször fergeteges tapssal és lelkes ovációval jutalmazta az egyes szereplők teljesítményét. A kritikák közül megemlítjük Bartha Tibor végzős bölcsészhallgatónak az Új Ifjúság 1956. június 16-i számában megjelent elemző cikkét. Ebben kifejtette, hogy a háború utáni évek bonyolult társadalmi viszonyait, az emberi kapcsolatok törékenységét boncolgató dráma üzenete túlmutat a jelenen: az emberi felelősségérzet, a gyengébbek iránti megértés, a hatalommal való visszaélés elleni küzdelem időszerűsége szüntelen folyamat. „A darab előadása igen jó volt, s megérdemelt sikert aratott. Valamennyi szereplő nagy igyekezettel játszott. Kezdő műkedvelőktől igazán nem várhattunk ilyen jó teljesítményt” – olvashatták jóleső érzéssel és büszkeséggel az elismerő véleményt a szereplők.
A darabot, ha nem tévedek, néhányszor vidéken is előadtuk még, ám az 1956-os magyar forradalom leverése utáni különféle átszervezések következtében lekerült a műsorról. A pozsonyi felsőoktatási intézményeken tanuló magyar diákság köréből sokan bekapcsolódtak a magyar tánchagyományok és népdalkincs magas szintű bemutatása céljából létrejövő együttesek munkájába.
