„Folyamatosan dolgozom. Remélem, fogom bírni erővel és szorgalommal” – zárja a róla szóló könyvet Pomogáts Béla, aki ősszel ünnepelte a 85. születésnapját, mely alkalomra a Magyar Művészeti Akadémia Kiadó Pomogáts Béla – Egy irodalomtörténész portréja címmel jelentette meg kötetet, amelynek az első részében Cseke Péter vázolja fel a (nemcsak) irodalomtörténész portréját, aki mindenütt otthonosan mozgott a magyar szigettengereken, míg a kötet második részében Gáspár György és Benedek Anna, a PIM médiatárának munkatársai készítettek életút-interjút az ünnepelttel. A kötetet is a PIM-ben mutatták be, erről portálunk is beszámolt annak idején.
Aki – s ezt szögezzük le a legelején –, nem kizárólag irodalomtörténész, sőt. Azon kevesek közé tartozik a mélyen megosztott magyar közéletben, akit minden oldal el tudott fogadni tárgyalópartnernek, ezért lehetett később megbecsült elnöke a Magyar Írószövetségnek, az Anyanyelvi Konferenciának, ahogy az Illyés Közalapítványnak is. Ahogy egyik minapi interjújában elmondta, őt nem zavarja sem a Wass Albertről, sem a Szabó Ervinről elnevezett utca, habár ők ketten valószínűleg szóba sem álltak volna egymással. Ahogy sokan ma sem, holott az ő korszakos Az újabb magyar irodalom 1945-1981 című kötetében békésen megférnek egymás társaságában. „Jönnek a pomogácsok” – figyelmeztet Lázár Ervin a mesekönyvében, s bár családi jó barátok voltak, Lázár váltig tagadta, hogy barátját szerepeltette volna híres könyvében.
Anyai ágon szepességi gyökerekkel rendelkezik, szépapja a fél Svábhegyet birtokolta annak idején, nagyapja a Károlyi család jogtanácsosa volt. Édesanyja orvosként dolgozott, s neki köszönhette első monográfiájának hősét, Kuncz Aladárt, s ezáltal az erdélyi, majd a többi kisebbségi irodalom megkedvelését, s beemelését az egyetemes magyar irodalomba. Vallja: „amit a történelem összetört, azt az alkotó szellemnek kell helyreállítania”. Az 1956-os forradalom után pár évre megtörik a szakmai pályája, 1959-ben letartóztatják, majd két hónapi vizsgálati fogság után a tököli internálótáborban tartják fogva, szabadulását követően egy újpesti szakközépiskolában tanít pár évig, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lesz, s mivel édesanyja 1931-ben, röviddel a halála előtt kezelte az akkor már haldokló Kuncz Aladárt, aki dedikálta is neki az abban az évben megjelent Fekete kolostort (ez szintén egy internálótábor volt Franciaországban, ahol Kuncz az első világháború alatt raboskodott), bevezető munkájaként megírja a már akkor sem igazán ismert szerző monográfiáját. Az akkori hatalom az ún. internacionalizmus jegyében mindent megtett a kisebbségbe szorult magyar irodalmak elfeledtetéséért. Amikor Láng Gusztáv kolozsvári irodalomtörténész később Szombathelyre kerül tanítani, kiderült, az ottani főiskolások mindössze két erdélyi író nevét ismerik, a költő Áprily Lajosét és a prózaíró Tamási Áronét, akik életük jelentős részét Magyarországon élték le. Pomogáts egykori piarista tanára, Sík Sándor lelkes Erdély-barát volt, így tanítványa is gyorsan inklinálódott az erdélyi, majd a többi határon túli magyar irodalom felé, sőt Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval megírja A nyugati magyar irodalom 1945 után című korszakos munkáját, s a nyolcvanas években több alkalommal jár előadókörúton a Magyar Baráti Közösség meghívására az Egyesült Államokban.
Ahogy sorra írja korszakalkotó munkáit is, monográfiát Jékely Zoltánról, Déry Tiborról és Radnóti Miklósról, a verselemzéseit (Versek közelről), a 33 új magyar regényt bemutató kötetét (Regénytükör), az erdélyi kortárs irodalom bemutatkozására vállalkozó Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban (1987) című munkáját, amely kibővítve A romániai magyar irodalom címmel jelenik meg 1991-ben, már a rendszerváltás után. A rendszerváltás előtti legfontosabb kötete mégis Az újabb magyar irodalom 1945-1981 című vaskos monográfiája, amely a szerző szavaival: „eszköz szeretne lenni, amely talán megkönnyíti a tájékozódást az új magyar irodalom mozgalmas világában. Elvégre az irodalomtörténész és irodalomkritikus egyik legszebb feladata, hogy kézen fogja az olvasót, és elvezesse az élő irodalom gazdag tájékára.”
Pomogáts Béla a nyolcvanas évek második felében ott van a rendszerváltó erők háza táján, 1989-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja, majd elnöke lesz, nem kis szerepe van abban, hogy Orbán Viktor lehetőséget kap legendás beszéde elmondására Nagy Imre temetésén, a Hősök terén. 1992-ben az Anyanyelvi Konferencia, majd 1995-ben a Magyar Írószövetség elnöke lesz. Ez utóbbi posztot 2001-ig tölti be, s még az is szóba kerül, hogy ő legyen a köztársasági elnök. 2003-ban az Illyés Közalapítvány elnöke lesz. A kilencvenes évek a folyamatos utazásokról is szólnak, alig van olyan vidéke a történelmi Magyarországnak, ahol ne járt volna. Utazásairól a Magyarok között a nagyvilágban 1980-2001 című kötetében számol be. Állandó vendég a Felvidéken is, évente megfordul a Jászói Nyári Szabadegyetemen, de a meghívásomra járt Rimaszombatban is. Igaz, nem itt találkoztunk először, hiszen több közös estet szerveztünk Budapesten is, s az ő segítségével és utószavával jelent meg a tragikus hirtelenséggel elhunyt marosvásárhelyi írónő, Szépréti Lilla kéziratban maradt Család-regény című munkája is.
Miután megszüntették az Illyés Közalapítványt, ismét tudományos munkájára fókuszál, s több mint 50 olyan kötetet számolhatunk össze, amelyben fontos szerepet játszik. Eddig három vaskos kötetben írta meg az erdélyi irodalom történetét, most dolgozik az utolsó húsz év összefoglalásán. De szeretne kötetet Juhász Ferencről, Illyés Gyuláról, Kós Károlyról és több nyugati íróról is. S még nem is beszéltünk legendás macskaimádatáról, a Villányi úti lakása el sem képzelhető eme doromboló négylábúak nélkül.
Pomogáts Béla tisztában vele, hogy az irodalom társadalmi súlya jelentősen csökkent az utóbbi évtizedekben, de az irodalomtörténészi és ismeretterjesztői munkája is reményt nyújthat arra, hogy az irodalom nem halott, s eljön még az idő, amikor olvasni ismét nemcsak kevesek kiváltsága lesz.
