Itt az iskolai beiratkozások ideje, és most sokkal nehezebb a kampány és a meggyőzés, hiszen egyedüli lehetőség marad, a „hómoffiszból“ szétküldött üzenet, kisfilm, pár meggyőző szó.
Közben bőszen zajlik a véleménycsere a Facebookon is, a témában érdekelt szülők, helyi aktivisták, vagy éppen nyugdíjas pedagógusok között, miért magyar iskola, vagy éppen miért nem.
Gyakran használt érv az érvényesülés. Az elkötelezett, nemzeti érzelmű elit egy-egy képviselője szokta a magas lováról a porba dobni az alábbi kérdést: na és vajon hogyan érvényesült az a magyar gyerek, akit szlovák iskolába adtak a szülei?! Mert ugye jól tudjuk, hogy nem lett belőle se miniszter, se a második szlovák űrhajós!
Nos, tisztázzunk egy félreértést, maga az érvényesülés, egészen mást jelent a más értékrendet, más gondolkodásmódot használt, felülemelkedettek esetében, és egészen mást a magyarságukat, napi szinten, nem burokban, hanem bizony a szúrós szlovák csipke- és kökénybokrok között megélt átlag magyarnak.
Ugyanis az érvényesülés a nép (egyszerűbb, de közénk tartozó) fiai esetében nem a miniszteri bársonyszéket, vagy a csillagos égig érő karriert jelenti, hanem csupán a következőt: egyszerű emberként, ügyfélként érvényesülni egy hivatalban, a rendőrségen, a bíróságon, a multik üzemeiben, vagy bárhol, ahol az egyedüli, kötelező és „üdvözítő” nyelv a szlovák, és mivel – számunkra kedvező törvények híján – a magyar anyanyelvét nem használhatja automatikusan, érvényesülni tehát a magyar átlagember számára annyit jelent, hogy a szlovákok anyanyelvi szintjén beszélni a szlovák nyelvet, mert ez az állam elvárása, sőt parancsa!
A pragmatikus kisember a saját számára kis életcélokat tűz ki, például, hogy az ilyen helyeken ne legyen megalázott „cso szi magyar?!”, és például, hogy ne róla szóljanak az ilyen történetek.
Ő ugyanis nem buta, csak kicsi és kevés, és éppen ezért nagyon is tudatosítja, hogy a felvidéki magyar élettere nem tágul már vagy 30 éve, sőt, egyre csak szűkül, és bár részt vett ő a 91-es évek elején, a bősi töltésen az élőláncban, de azt tapasztalta, hogy elvesztette azt a csatát, aztán meg vagy tíz évvel ezelőtt elhitte azt is, hogy nem fontos a pék nemzetisége, abban a reményben, hogy akkor majd nagyobb szelet jut a szlovákiai magyarnak Szlovákiában, és kiderült, hogy nemcsak csatát nem tud nyerni a magyar itt, a szülőföldjén, de ha békejobbját nyújtogatja, abból sem lesz győzelem és ezzel a módszerrel sem lesz ő egyenrangú és -értékű állampolgár ebben a gyerekországban.
Az elmúlt 30 évben tehát mi mást tapasztalhatott, mint hogy magyarnak lenni vesztes állapot Szlovákiában, és ő legalább döntetlenre szeretné kihozni azt a csatát, amely az ő és családja, gyermekei életét jelenti. Abban a csalfa reményben teszi ezt, hogy ha szlovák iskolába is adja a gyermekét, majd otthon, a családban azért még kicsit magyar marad a gyerek, azzal persze nem számol (mert a stratégiai gondolkodás egyrészt nem az erőssége, másrészt meg nem is az ő dolga), hogy a szlovák iskolában mennyire deformálják majd azt a kicsi lelkét, és mire kamasz lesz, már viccesnek tartja majd, ahogyan a nagyapja pár pohár után az akácos útról énekel magyar nótát a házuk udvarán.
Számukra a megoldás jelen helyzetben tehát a meghasonulás, viszont az ő és több százezer nemzettársának pedig a magyar nyelv, mint regionálisan hivatalos magyar nyelv intézményesített használata, és ezáltal a felvidéki magyar közösségi élettérteremtése lenne az egyetlen üdvözítő állapot, „speciális státusszal rendelkező közigazgatási egységekben“, amelyeket csakis az a szakmai, politikai és társadalmi elit érhet el, amelynek a vírus csöndjében is egyetlen feladata van, rendezni sorait és komolyan venni a történelmi küldetését, így száz évvel Trianon után: nyertes pozícióba navigálni a felvidéki magyarokat a Kárpát-medencében, és akkor majd visszatérnek a tévelygők is hozzánk, mert nyertesek között nyertesnek lenni jó.
Rúgkapálunk egyenként, meg kis csapatokban, egy-egy korhadt deszkán ebben a zavaros, hínáros felvidéki posványunkban, ahelyett, hogy ácsolnánk közösen egy erős bárkát, és egy irányba evezve kihajóznánk a Pannon tengerünk hatalmas vizeire. Együtt, érvényesülni.
Ideje lenne elkezdenünk, mert Trianon lejárt. Izgalmas idők jönnek…
