A 2011-es összeíráson megállapított 8,5 százalékos magyarságszám akkor igazán megdöbbentő, ha végiggondoljuk, arányában ilyen kevés magyar Szlovákiában még a második világháborút követő jogfosztottságot, reszlovakizációt, kitelepítést és csehországi deportálást követően sem volt.
„Az 1910. évi magyarországi és az 1921. évi csehszlovákiai népszámlálás nemzetiségi adatai jelentős mértékben eltérnek egymástól. A mai Szlovákia területén 1910-ben 2,9 millió lakos élt, ebből 884 ezer magyar (30,3 %), 1 688 ezer szlovák (57,8 %), 198 ezer német (6,8 %), 97 ezer ruszin (3,3 %), 10 ezer lengyel (0,3 %), 7 ezer cseh (0,3 %), 34 ezer egyéb és ismeretlen (1,2 %) anyanyelvű élt. 1920-ben a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerre (21,7 %) apadt, a szlovák nemzetiségű lakosságé viszont 1 952 ezerre (65,1 %) nőtt. A többi szlovákiai nemzetiség lélekszáma szintén megfogyatkozott” – írja Gyurgyík László szociológus-demográfus Magyar mérleg c. könyvében (1994), melyben arra is figyelmeztet, az 1920-as adatok nem igazán megbízhatóak. Ám még ha ezen adatokból indul is ki, a könyv megjelenéséig eltelt 70 év adatai „megdöbbentő változásokról” tanúskodnak, szögezi le. Egyrészt 1921-től 1991-ig Szlovákia 3 milliós lakossága 5,27 millióra nőtt (75,6 %-os növekedés), a magyarok lélekszáma pedig 651 ezerről 567 ezerre csökkent (12,9 százalékos fogyás), részaránya szerint 21,7 %-ról 10,8 %-ra apadt. Gyurgyík beszámol arról, hogy az 1930-as 585 ezer fős magyarság, vagyis a 10 éven belüli 10 százalékos csökkenés összefügg a – munkájától megfosztott – értelmiségi, hivatalnok- és tisztviselőréteg magyarországi kivándorlásával, a terület felett fennhatóságot gyakorló államhatalom nemzetiségi politikájával.
Csak megjegyezzük: a múlt század 20-30-as éveiben a magyar vidékekre telepített cseh és morva hivatalnokréteg hatásán kívül erőteljes szlovákosítás folyt Dél-Szlovákia magyar területein (ebben élenjáró volt a Szlovák Liga és a Matica Slovenská), komoly anyagi előnyökkel járt pl. a gyerekek szlovák iskolába íratása-járatása. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzetiségi identitásukban bizonytalanabb embereket még a gazdasági világválság terhei is nyomasztották. E szempontból bizonyos értelemben párhuzam vonható az 1930-as és a 2011-es népszámlálási változások között. A szlovákiai magyarság akkor és most is gazdaságilag-szociálisan rendkívül nehéz húsz évet tudhatott maga mögött, a kisebbségi létbe szorulás pedig csak tetézte egzisztenciális bizonytalanságát. Gyurgyík László szerint az 1941-es magyarországi népszámlálás adatai szerint a mai dél-szlovákiai területeken regenerálódott a magyarság, az akkori Szlovákia adatai viszont községi bontásokat nem közöltek, így releváns mutató a háborús szlovákiai magyarokról nincs.
A második világháborút követően visszaállított trianoni határok közt sor került a magyarok teljes jogfosztására, kitelepítésére és deportálására, valamint a szlovákiai magyarságot erkölcsileg leginkább sújtó reszlovakizációra. Mintegy 120-130 ezer embert érintett a kitelepítés és a deportálás, 1947 végéig 410 820 ember nyújtott be reszlovakizációs kérelmet, akiknek a felét szlovák nyilvánították hivatalosan is. 1950-ben így 354 532 személy vallotta magát magyarnak a népszámláláson (az összlakosság 10,3 %-a).
„Az 1950. évi mélypontot 1961-ben jelentős gyarapodás, 1970-ben mérsékelt növekedés. Majd 1980-ban és 1991-ben minimális emelkedés követi, mindez a magyarság részarányának állandó csökkenése mellett” – írja a kutató. 1961-ben 150 ezer fős (46,3 %-os) növekedés következik a magyarok lélekszámában (518 782 fő), ami 12,4 %-os lakossághányadot jelent.
Még az 1970-ben megtartott népszámlálás adatai is relatíve kedvezően alakultak, hiszen az anyaországi magyarsághoz, illetve a szlovák többségi nemzethez hasonlóan gyarapodást mutatott a szlovákiai magyarság is. Ez alatt a tíz év alatt száma 33 ezerrel nőtt, összesen 552 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában, ezzel azonban már csak a lakosság 12,3 százalékát tették ki.
Az 1968-as „prágai tavasz” elnyomása és az azt követő konszolidációs időszak, amely során felerősödött a nacionalizmus, újabb törést hozott a szlovákiai magyarság identitástudatában. A hetvenes években új szlovákosítási hullám indult, több kísérletet tettek a magyar iskolák megszüntetésére (kétnyelvűsítésére), iskolakörzetesítés címén 410-ről 220-ra csökkent a magyar iskolák száma, a kommunista párt „lefejezte” a szlovákiai magyarságot, értelmiségét – az 1968-ban betöltött szerepéért, mint antiszocialista erőt – elhallgattatta, a „suttogó nacionalista terror” pedig elbizonytalanította a magyarságot. Bár az 1980-as népszámlálás még csaknem nyolcezres növekedést mutat (559 490-en vallották magukat magyarnak), a magyarság aránya azonban már csak 11,2 százalék volt., s hasonló tendenciát mutat a következő évtized is. 1991-ben, tehát a rendszerváltást követő első szabad népszámlálás abszolút értékben további nyolcezres növekedést mutatott, az 567 296 magyar nemzetiségű polgár azonban akkor már csak az összlakosság 10,8 százalékát tette ki.
Még tovább romlott a helyzet a rendszerváltást követő évtizedekben. A szabadság meghozta a nacionalizmus szabad kiteljesedését, Csehszlovákia kettéválását, az önálló Szlovákia nemzetállami törekvéseinek kiteljesedését. Több hullámban történtek kísérletek a szlovák nyelv kizárólagossá tételére, a kisebbségi nyelvhasználat visszaszorítására a magánszférába, a gazdasági átalakulás hátulütői többszörösen sújtották a kisebbségeket és a kisebbségek által lakott területeket. Mára megszűnt a szlovákiai magyar országos sajtó és média, ami közösségként is össze tudná kötni a szlovák-magyar határ mentén élő magyarokat. Fragmentálódott a Csemadok is, a szlovákiai magyarság legnagyobb kulturális-társadalmi szervezete, és bár politikai pártokban az elmúlt húsz évben soha nem szűkölködött a szlovákiai magyar kisebbség, olyan helyzetbe a képviselete soha nem került, hogy a megmaradásához, gyarapodásához szükséges feltételeket képes lett volna biztosítani az általa lakott régiókban.
2001-ben a népszámlálási adatok kijózanítóak voltak. 520 528-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek, tehát több mint 47 ezer fővel csökkent a létszámuk, részarányosan pedig a lakosság 9,7 %-át tették ki, ami 1,1 %-os fogyást jelent. A 2011-es népességvesztés még ennél is nagyobb: mindössze 458 467 fő vallotta magát magyarnak, ami 8,5 százalékát teszi ki Szlovákia összlakosságának. Húsz év alatt tehát több mint 110 ezerrel lettünk kevesebben.
Mivel a statisztikai adatoknak egyelőre csak az első csomagja került nyilvánosságra, túl sokat elmondani még nem lehet a magyarok fogyásának okairól, tényeiről. Amit Szlovákia egészére kimutattak a népszámlálás adataiból: hogy a kis települések népessége, a falusi közösségek fogyatkoznak nagyobb arányban. A szlovákiai magyarok többsége pedig éppen vidéken, falvakban él. A kerületi (megyei) összesítések szerint – még nem nemzetiségi megoszlás, csak lakosságszám alapján – a legnagyobb fogyás 2001-hez képest a Nyitrai kerületben volt, itt 3,3 %-kal, 23 555 fővel csökkent a lakosság lélekszáma. Ide tartozik a Komáromi, az Érsekújvári, a Lévai, a Vágsellyei járás és Zoboralja is. (Itt 2001-ben 0,5 százalékos fogyást mértek, mintegy 3 500 főt, tehát valószínűsíthetően tendenciáról van szó.) A magyar lélekszám szempontjából szintén számottevő Nagyszombati kerületben nagyjából 3 500 fős lakossággyarapodás volt az utóbbi tíz évben, községi bontás híján azonban komolyabb magyar vonatkozású következtetések nem vonhatók le, hiszen itt több munkahelyteremtő nagyberuházás valósult meg, ami belső migrációval járt együtt. Az, hogy a Dunaszerdahelyi és a Galántai járás nemzetiségi mutatói hogyan változtak, szintén csak később derül ki, ahogyan az is, kinek a számlájára ment a Besztercebányai kerületben kimutatott 0,2 %-os népességfogyás.
Magyar vonatkozásban említésre érdemes még, hogy a megkérdezettek 9,4 százaléka (508 714 fő) vallotta anyanyelvének a magyart (2001-ben még 572 929 fő, azaz 10,7 %); az adatsorból kiolvasható, hogy a magyar anyanyelvűek száma nagyobb mértékben csökkent, mint a magyar nemzetiségűeké. A magyar nyelvhasználat kérdésében is érdekesek az adatok. Otthon a lakosság 8,7 %-a (472 212 fő) beszél elsősorban vagy többnyire magyarul, vagyis 14 ezerrel többen, mint akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat. A nyilvános érintkezésben leggyakrabban a magyar nyelvet 7,3 %, azaz 391 577 fő használja. Az utóbbiak feltehetőleg nem azért vannak jóval kevesebben, mint a magukat magyar nemzetiségűnek vallók, mert kinn az utcán, a hivatalban vagy az orvosnál titkolják magyarságukat, hanem mert szórványban élnek, ahol a nyilvános érintkezésben partnereik az anyanyelvüket nem értik meg.
382 493 fő a népszámlálás során nem tüntette fel nemzetiségét. Egyes szlovákiai magyar politikusok, publicisták ezt az adatot megpróbálják értelmezni. Vannak, akik az összesített statisztikai számok alapján ebből a halmazból „rejtőzködő, be nem vallott” magyarok számára következtetnek, vannak, akik új becsülik, a titkolózóknak akár az egy negyede vagy egy harmada magyar lehet, aki valamilyen okból félt bevallani a nemzetiségét. Azt nem fejtik ki, mi válthat ki szerintük olyan félelmet az emberben napjainkban, hogy nemzetisége eltitkolására késztesse. Mások a magyar gyerekek szlovák iskolába járatásának számlájára írják a megdöbbentő mértékű fogyatkozást, s annak az elméletüknek az igazolását látják benne, hogy a magyar gyereket a magyar iskolában kell sokkal jobban megtanítani a szlovák államnyelvre. Gyurgyík László szociológus-demográfus viszont továbbra is azt mondja: a vegyes házasságok gyümölcse a nagymértékű magyarfogyás.
ngyr, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32683″}