„A szeretet a világban gyengeség. Az ellenségszeretet a legerősebb gyengeség. Olyan erős, hogy semmi sem állhat neki ellen.”
Csak el-elgondolkodom, hogy amint a csillagot követve karácsony ünnepében én is megérinthetem és befogadhatom Szűzanyánktól az ő gyermekét, az Atya Egyszülöttét, az elsőt, a zsengét, Jézust, úgy kapom meg a karácsonyt követő első emléknapon az első vértanú István életében és halálában a Krisztus követésre vonatkozó első tanítást, Anyánktól, az Egyháztól.
Lehet-e véletlen az Egyház titokzatos liturgiájában, ebben az égiekkel egyesítő és a magasságból töredékesen lekottázott szimfóniában, hogy az alászálló megtestesülés mindent megalapozó tanítása és hangneme után a vértanú István példája a következő hangleütés?
Hogy a védtelen gyermek betlehemi mosolyát, amit minden teremtett elnyert, zengve követi a térdhajtó, golgotás idézet, a „Ne ródd fel nekik bűnül mert…”
Hogy a szeretettel körbeállók hálás imáját, a barmok melegítő leheletét, a királyi ajándékok csendes ragyogását, az üvöltő tömeg vérgőzös tekintete, szorító sodrása és követ szóró gyilkolása követi. Hogy amint a vérbe boruló István égre emelt tekintettel imádkozik, úgy tágítja és emeli fel látásunkat is a karácsony utáni – mégis a nyolcadában – lüktető liturgia színeinek változása. A világosság megjelenését a világban a liturgia színeváltozása követi.
A nyugati és keleti egyház azzal, hogy egy nap különbséggel ünnepli István mártíromságát nem a szinkron ellen van, sőt, felvisz a szemlélődés hegyére, hogy még inkább kiárassza onnan a világba és visszhangozza a krisztusi boldogságmondások egyikét:
„Imádkozzatok ellenségeitekért, áldjátok üldözőiteket.”
Íme az első tanítás, ami a megtestesülést követi.
Az első lépés, ami mégis a végső is egyben, hiszen a keresztény hitvallás és az isteni irgalom csúcsa, ami megment mindannyiunkat.
Vajon mindez a véletlen játéka csupán?
Vajon véletlen, hogy ebben a szimfóniában a vértanú István ünnepét János apostol, a szeretett tanítvány követi, az első szeretet üzenetét is közvetítő apostol? Vajon mit üzen mindezzel a Lélek ma az Egyháznak? A magyar nemzetnek? Nekem?
Mert van nekünk, magyaroknak, Kárpát-medencei nemzetünknek is egy Jánosunk. Egy apostoli testvérünk az Istent szolgáló Esterházy Jánosban. Amint István diakónus fohászkodott, miközben ölték, úgy volt ez Jánossal is a rabsága idején. Őt idézem:
„Az Úr Jézus oly kézzel foghatóan segített (a lágerben) nagyon sokszor (pl. többször, mikor már annyira éhes voltam, hogy azt sem tudtam, hogy ki vagyok, és akkor kértem az Úr Jézust, hogy adjon, ha méltónak talál, egy darab kenyeret). És hányszor, egész váratlanul, rövid időre az ima után, valaki, akit alig ismertem, megajándékozott egy darab kenyérrel.”
Talán ahogy sok csoda felett úgy beletekintés nélkül elsiklunk a mi Jánosunk beszámolójának „istváni mélysége” felett is.
Miközben megkövezték, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Itt érdemes megállni egy kicsit, s odahajolni a titok közelébe.
Hogy lehet megkövezés közben imádkozni? Hallhatóan, józan észnél maradva Istenhez fordulni? És hogy lehet olyan éhesen, hogy már azt se tudja az éhező, hogy kicsoda is ő valójában, mégis tudni, ki az Isten és Őt kérni, kérni tudni?
Hogy szerethet így az Isten? Kicsoda ez a názáreti Jézus? Ki vagyok én, hogy így szeret? Engem is, aki még jóllakottan sem keresem Őt?
Őt, aki szüntelenül engem keres…
János apostol segít a válaszban: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.”
Mivé leszek?
Hogy jobban meglássam magamat ma és így Krisztust, meg kell próbálom letenni a húsommal szinte egybenőtt fügefalevél-ruhámat, de nem az Egyház egy elöljárója elé, hanem lélekben annak ellenségei elé. A Saulok lábaihoz. Hogy legyenek az édes Egyházamnak ma is megtért Páljai. Mert ma is lehetséges a pálfordulat. Ahogy ma is megszülethet a szívemben az egyszer s mindenkorra megtestesült örök Ige.
Köszönöm István diakónusnak, köszönöm minden szeretett és mártír tanítványnak, és köszönöm az immár közéjük sorolható Esterházy Jánosnak, hogy segítségük, példaadásuk által én is mélyebben tudhatom, kicsoda a betlehemi gyermek. A máig növekvő számú aprószent előtt. A később názáreti. A megváltó. A Jézus Krisztus. Aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”
(Szilvási Zalán)
