A fenti sorokkal kezdődik Petőfi Sándor A honvéd című verse. A címválasztás nem véletlen, hiszen március idusán nemcsak a márciusi ifjakra, hanem a ’48-as honvédekre is emlékezünk, akik az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc eszméjének élő tanúi voltak hosszú évtizedeken át.
1849 forró nyarán a cári szuronyok segítségével győzedelmeskedő, bosszúért lihegő császári-királyi hadsereg hajtóvadászatot indított a magyar hadseregben szolgálatot teljesítők után, és a honvédsereg itthon maradt állományából mintegy 1200 egykori császári-királyi tisztet ítéltek el a hadbíróságok és legalább 40–50 ezer honvédtisztet és honvédet kényszersorozással vittek el külhoni garnizonokba, hogy átneveljék a „Kossuth-kutyákat”. Az ex-honvédek többségét kénytelenek voltak rövid időn belül leszerelni, mert azok forradalmi eszméikkel bomlasztóan hatottak a császári-királyi hadseregre.
Amikor 1860 végén viszonylagos enyhülés következett be idehaza, 1861. január 20-án a pesti Vadászkürt fogadóban alakult meg a Pesti Honvédsegélyező Egylet, s idővel még 33 egylet az ország területén – természetesen a rendőrhatóságok figyelmét felkeltve. Céljairól kisóczi és gánóczi Gánóczy Flóris százados a következőket jegyezte fel: „(…) 1-ör megszüntetni az álhonvédek szemtelen koldulásait; 2-or a valódilag munkaképtelen honvédeknek, és nyomorgó honvédtiszteknek, addig is, míg azoknak sorsát az országgyűlés 1848/9iki határozatához híven felkarolandaná, némi rögtöni segélyt nyújtani; – 3-or közbenjárás utján azokat, kiket eddig éppen azért fosztottak meg hivatalaiktól, mert honvédek voltak, némely hivatalos elhelyezésbe újólag bejuttatni.
Midőn ezen három pontot megállapították, azt hittük sikerrel müködendünk; – azonban az 1-sö és 2-ik pontra nézve, – köszönet lelkes honfiaink kegyeletének; – habár csekély részben, de még is czélt értünk; a 3-ra nézve azonban, jobb nem szólanunk, és bevárnunk azon időt, midőn a szenvedő honfiakra némi figyelem leend; – s nem mindig azok fognak csupán jutalmaztatni még most is, kik eddig éppen azokat üldözték legjobban, kik hazájukat szerették.
Alakulásunk elé azonban áthághallan[sic!] gátként merült föl azon kérdés miként lehessen alakulni, a nélkül, hogy a magyar kormány, mely a honvédek egyesülésében valamely titkos czélt lát, — azt meg ne gátolhassa.(…)
A czél szent volt, s az akarat szilárdságát érdem lett eredmény koszorúzta.
Az általunk kezdett eszmét fölkarolta az ország nagyobb része, csak hogy több helyütt, mint értesültem, szigorú egyleti alapszabályokat alkotának valamely köröknél, melyek értelmében szerencsétlen társainkat csak az alaptőke után járandó kamatokból fogják segélyezni 5 – pedig ez annál is inkább czélszerütlen, mert vagy felkarolja a haza szenvedő társaink sorsát jövőben, vagy elhalnak addig az ínség súlya alatt, mig elegendő alaptőke jövend össze, melynek kamataiból állandó segélyezést nyerhetnének.”
A kossuthi emigráció számára kapóra jött a honvédegyletek szerveződése, ugyanis meglátása szerint ezek tagsága alkothatta a magyar függetlenségért ismét zászlót bontó új honvédsereget.
A Magyar Nemzeti Igazgatóság felkérésére draskóczi és jordánföldi Ivánka Imre ezredes állította össze a honvédsereg tervezett hadrendjét, ehhez felhasználva a honvédegyletek névjegyzékét, de feladata bevégezetlen maradt, ugyanis 1861 augusztusában az országgyűléssel együtt a honvédegyleteket is feloszlatták. Arra még maradt idő, hogy a névlajstromokat és a tagdíjakat jobb időkre eltegyék.
Nem sokkal később kóji Komáromy György főszázados az Ivánka-féle parancsnoki névsorral folytatta az előkészületeket, számításba véve a honvédegyletek tagságát és a hazai, fegyverfogásra bírhatókat. Ebből adódóan igen nagy létszámról tájékoztatta Kossuthékat, akik abban az illúzióban éltek a kiegyezésig, hogy Magyarországon hatalmas tömegbázisa van egy újonnan kirobbantandó szabadságharcnak.
A kiegyezés hatására az emigrációban élő honvédtisztek többsége hazatért, s a honvédegyletek megalakítása újból napirendre került. Mikanesdi Mikár Zsigmond főhadnagy pesti lakásán 1867. március 21-én az ott egybegyűltek emlékiratot fogadtak el a volt honvédek, özvegyek és árvák támogatása ügyében.
Az Andrássy-kormány a honvédség újbóli felállítását szorgalmazó tárgyalásokba a szerveződő honvédegyletek Deák-párti szárnyát is bevonta, azonban az egykori honvédek anyagi támogatásának törvénybe foglalását nem vállalta fel.
1867. július 7-én országos honvédgyűlést hívtak egybe, megalakult a Honvédegyletek Országos Egyesületének Központi Választmánya bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy elnöklete alatt. Magyarországon 88 megyei, kerületi és városi honvédegylet jött létre, és taglétszámát tekintve mintegy 50 ezer főből állt. Kiadták a Honvéd című lapot, 1868-ban és 1890-ben névjegyzék készült a honvédtisztekről, tagságukat igazolták, és támogatásukra jött létre 1867 végén az Országos Honvédsegélyező Alap. A kormányzat kezdetben tartott attól, hogy párttá szerveződnek – félelme nem volt alaptalan, ugyanis Perczelnek voltak ilyen irányú próbálkozásai, de belebukott –, végül ez nem történt meg. Szorgalmazták ’48-as emlékművek felállítását – pl. a budavári ostrom, Gábor Áron vagy a piski ütközet mementóit.
A honvédek segélyezése adományok révén valósult meg, ugyanis Deák Ferenc javaslatára Ferenc József e célra a magyar nemzet 100 000 forint koronázási ajándékát ajánlotta fel. Szükség is volt e támogatásra, hiszen a kiegyezés idejére sok egykori ’48-as honvéd anyagi megélhetése vált bizonytalanná.
A honvédek 1868-ban című írásában Jókai Mór kendőzetlenül számolt be arról, hogy a volt honvédek közül számosan nem a legjobb anyagi körülmények között tengették életüket, sokuk élete tört derékba, s tetszik, nem tetszik, de a magyar nemzet hálája nem terjedt ki reájuk: „A ki nem tud imádkozni, — ne menjen a tengerre; csak töltsön el egy napot az ínséget szenvedő honvédekkel, s megtanul imádkozni.
Mily kifogyhatlan[sic!] változatai a nyomornak! Mily véghetetlen phantasiája az emberi dicsőséget sárbazuzó balsorsnak.
Mennyi borzalom teljes életregény!
A kezdete mindeniknek ugyanaz: hős volt, harczolt a szabadságért, az alkotmányért. A vége pedig az, hogy most koldus. Egyik még szemérmes, másik már követelő, az utolsó már hozzá van szokva az alázatossághoz. Egyik még küzd, még föl akar emelkedni, a másik már fekszik a földön, s ha sár van, a sárban. Egyik még munkát keres, de nem talál sehol; a legtöbb nem tudja már, hogy mihez kezdjen az életben?
Itt egy alak, három sebhelylyel a fején; — a mit beszél, nem lehet érteni, mert sebei miatt elveszte elmeerejét, csupán csak annyi maradt meg neki, hogy a veszteségére emlékezzék.
Aztán egy másik és ismét másik, kinek egyik keze, egyik lába maradt el a csatatéren; kezek, miken csak két ujj maradt meg az alamisna fillért elvenni. — Azután jönnek a mesebeli egyesültek: egy sánta, kit a lépcsőn feljönni egy vak segített föl. Amazt egy ágyúgolyó törte le; ezt egy explosio vakította meg. Másik és ismét másik már később vakult meg a munkában.
Itt egy szélhűdött alak, melynek minden íze reszket; a széket, melyre ül, mintha földrengés rázná alatta; a másiknak csak fél felét ütötte meg a szél, fél kézzel, fél lábbal vonszolja tovább roncsolt alakját; egy félig megholt ember; félig el is temetve már.
Majd tisztes őszszakállú arczok, miken a köny[sic!] csordul végig, midőn múltjukat kell fölemlítniök.
Egykor gazdag urak, százezrek birtokosai, kiknek midenüket [sic!] a haza balsorsa vette el s a kiknek a haza jobb sorsa nem adhat vissza semmit. Koldustáskájukban egy halmaz papiros, aminek hajdan „magyar pénz” volt a neve; most pedig „szegénységi bizonyítvány.”
Halvány, aszkóros betegek; kiknek alig vannak már napjaik hátra s ez rájuk nézve a legjobb vigasztalás; — roskatag lábbadozók [sic!], kiknek addig volt otthonuk, míg a kórházban voltak; most hazájuk az országút, tanyájuk a kapuk mélyedése.
És még betegebbek, kik idáig sem bírnak már eljönni, kik a segélyt a puszta földön fekve várják egy dohos pincze zugában; gyógyszer, ápolás nélkül, apró gyermekektől körülvéve, kik kenyeret kérnek a munkából kidűlt apától.
És özvegy asszonyok, kiknek hűségéről tanúskodik a húsz évi viselésben megfakult gyászruha; kik dolgoztak, a hogy egy asszonykéz dolgot végezni bír, s belevakultak a szemrontó munkába.
Van köztük egy, ki keserves munka mellett, hímzéssel tartotta fenn magát a világban, úgy nevelte fel gyermekét, míg délczeg ifjú lett belőle, míg oklevelét kiérdemelte; s akkor e szépreményű ifjú főbelőtte magát. — Mikor ez a szegény özvegy azt kérdezi: „hát ez a golyó fiamtól életem jutalma?” (A másik golyó férjének jutalma volt Déva alatt.)
Vannak, a kiken még külsőleg nem látszik a nyomor. Titkolják míg lehet. Még van egy tisztességes öltöny rajtuk; mert eltudják bírni az éhezést. Tanult emberek is, hasznukat lehetne venni; csak az a baj, hogy több az ember a világon, mint a számukra való hely; így hányódnak, vetődnek egyik csalódásból a másikba; nem bocsátva el a reményt s éhezve miatta. Mások már megadták magukat a nyomornak, s nem tagadják azt külsőjükön. Még viselik az úri szabású ruhát, de elvásottan már, gombok, zsinórok leszakadtak róla; némelyiknél az egész téli öltönyt egyetlen meleg nyakravaló képviseli, a szerencsésebbek egy-egy prémes öltöny darabhoz jutottak, mit valaha megyei hajdú viselt. Aztán mindig alább: a kiken már alig tartja össze egyik rongy a másikat, a kiken már csüng a koldus jelmez; a szakadozott darócz, a polcrócz csuha, és e darócz rongyok alatt ott van a nemzeti érdemrend, melyet vitéz tettekért tűzött keblükre valaki valaha. — És aztán mindig alább: a kinek még darócz csuhája sincs, hanem ugyanazon lustre kabátban jár most is, a melyben tavaly nyáron feljött a királyi ajándék hírére, s mutatja, hogy nincsen alatta más; – de igen: egy sebhely, szétszakadt gránát emléke. — És mégis alább: nyomorult alakok, a kik már a társadalomra nézve el vannak veszve; széttépve nem csak az öltöny, nem csak a test, hanem a lélek is! És a kikből mind virága, büszkesége lehetett volna e hazának!
Még itt sincs vége. Még hátra van a nyomor; mely nem panaszkodik; melynek utána kell járni, melyet föl kell keresni; melyet szép szóval kell vallomásra bírni és kérni, hogy fogadjon el segélyt. Hátra van a panasz, mely nemzete szégyenét nem akarja tetézni, s eltemeti magát a keserű szívbe, a míg bírja; vagy az édes Duna fenekére, mikor már nem bírja. Ez a mi honvéd életünk ábrázatja.”
A honvédegyletek anyagi támogatásának feltétele a kormányzattal történő együttműködés volt. Ez 1883-ban, borosjenői Tisza László alszázados – aki a belügyminiszter, gróf borosjenői Tisza Kálmán bátyja volt – elnöksége kezdetén valósult meg. Innen kezdve az Országos Honvédsegélyező Egylet helyzete rendeződött. Az állam akkor ismerte el az agg honvédekről való gondoskodás nemzeti kötelességét, amikor 1895-ben államosította az egyletet, így az központi költségvetésből nyert támogatást.
Hagyománnyá vált, hogy a honvédegyletek tagjai jelen voltak a március 15-i és május 21-i rendezvényeken, bajtársi temetéseken, jótékonysági eseményeken, s az idő előrehaladtával egyre fogyatkozó ’48-as honvédtiszteket és honvédeket mind nagyobb társadalmi megbecsültség övezte.
Szimbólummá vált az 1872. szeptember 29-én átadott pesti Honvédmenház, ahová a rászoruló hadastyánok – tisztek, majd az 1880-as évektől közhonvédek is – kerültek. Lakói közül az utolsó honvédtiszt 1927-ben, az utolsó honvéd – Lebó bácsi – pedig egy esztendővel később halt meg.
„A hazáért halni legnagyobb boldogság/ Ezen a világon!” – e lehetőség nem adatott meg a ’48-as honvédek többségének, ám 1867 után egy-egy 1848/1849-es megemlékezésen való megjelenésük által is részesei voltak a ’48-as nemzeti emlékezet formálásának.
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
