Bodnár Gyula a múltba kalauzolja az olvasót, azokba az időkbe, amelyekre sokan nosztalgiával gondolnak, sokan pedig keserű szájízzel. „Tavasz van, illenék hát az ifjúságról írni. Például arról, hogyan küldött vissza a rendőr hatvankilencben a szlovák-magyar határról. Hosszú hajad belefújta a szél a szemébe, a személyidbe ragasztott fényképen viszont, mely kilencedikes korodban készült, rövid hajat látott. Ez a két személy nem ugyanaz, mondta, tessék megnyiratkozni. Közben a határ túloldalán, ahogy megbeszéltétek, közeledett szerelmed, akivel egy hete, mielőtt hazautazott volna, szép napot álmodtatok Sárospatakra. Legalább annyit engedjen meg, rendőr elvtárs, hogy áthajolva a sorompón megcsókolhassuk egymást. Valamit tudhatott bizonyos emberi érzésekről, csinálják, vetette oda, de ne nyújtsák el. Szerelem és düh egyszerre feszítette kebledet, és te csak azért sem hagytad annyiban. Hazavonatoztál a csók után, majd két tükörben, hogy hátul is lásd a fejed, zsilettfésűvel, ollóval nekiestél a hajadnak, és délután visszavonatoztál. Na, most már normális, mondta rendőr, mehet. (…) Azóta sok víz lefolyt a Ronyván, hasonló történeteket már csupán mesékben lehet hallani.”
LiliumAurum
