Többnyire szavakkal kommunikálunk. Bár léteznek a metakommunikáció eszközei is, (hanghordozás, gesztikuláció, mimika és így tovább), a szó a legfontosabb. Vagyis az volna, ha legalább a gyakran használt szavak jelentése volna egyértelmű.
Nem a homonimákra gondolok, az azonos alakú, de eltérő jelentésű kifejezésekre, mint például az asztal: lehet az bútor, amelynél ülünk (és eszünk, dolgozunk stb.), de lehet az (újabban) a számítógép képernyője is. Ám az még aránylag könnyen megkülönböztethető.
Más a helyzet, ha olyan elvont fogalmakról van szó, mint mondjuk a jog, a szabadság, demokrácia – na, sok ilyen van. És mindenki – a szabad vélemény jogán – mást ért alatta. Többnyire önös indítékból. A jog például az, amit nekem szabad, de másnak nem dukál. Demokrácia csak akkor van, ha az én jogaim érvényesülnek. Békéről is sokat beszélnek, de az igazságra hivatkozva fegyvert szállítanak, mert a béke fogalmát is átértelmezték.
Aztán vannak fogalmak, amelyeket szívesen összetévesztenek. Teszem azt egy politikus olyan ember, aki hivatásszerűen foglalkozik a közügyekkel. Ezzel már viszont gond van: mert mi az, hogy hivatásszerűen? Van, aki elhivatottságként értelmezi és a kocsmában űzi. Néha kocsmai szinten a parlamentben is. És mi az, hogy közügy? Olyan ügy, amely a közt érinti, vagy csak olyan, amit én tartok annak? Mert van olyan kifejezés is, hogy aktivista.
Egy aktivista definícióját nehéz megfogalmazni. Ha ugyanis bárki elkezd valamiért hőbörögni, menten aktivistának nevezi magát, amiből azt a „tanulságot” vonja le, merthogy demokráciában véleményszabadság van, hogy bármiért kiállhat, akár hülyeség az, akár nem.
Sőt, politikusnak is képzeli magát, ami azért mégis más. A különbséget sajnos nem mindenki tudja, evégett a politikus is gyakran aktivistaként viselkedik (és fordítva). Ilyenkor nagyon gyorsan kilátszik a lóláb, kiderül ugyanis, hogy még felszínesen sem ismeri a témát, s hogy okosnak tűnjön, a szakember véleményét nemes egyszerűséggel lesöpri az asztalról, vagy (gyakrabban) nem is veszi tudomásul.
Ismerjük ugye a zöld őrületet, amely manapság annyira beleszól mindennapjaink szinte minden részletébe. A természetet persze védeni kell, ehhez nem fér kétség. De mit ér az olyan védelem, amely felszínes populizmussal merül ki? Hogy csak egy példát említsek: az elektroautó. Az ugyan szép, ha az autó kipufogója nem füstöl, de az elektroautó energiáját is elő kell állítani – szénnel, olajjal, mert már az atomerőműveket is le akarják állítani. Ezért hivatkoznak a szél- és napenergiára, miközben nem veszik figyelembe, hogy az időjárásfüggő energia milyen föltételekkel volna gyártható. Az elektroautó áráról, akkumulátorainak gyártásáról és újrahasznosításáról már nem is beszélve. Állítólag a nagy óceánjáró luxushajók jóval több szennyezést okoznak, mint az összes autó a világon – de az sem kerül szóba. Az autók közérthetőbb téma.
A zöld aktivisták nem a kellemetlen ellenmondásokról beszélnek. A politikusok sem, hiszen olyan korrektek. Pontosabban az aktivisták és a tömegkommunikáció olyan „korrekt” és mást szajkóz, értsd: arra oktat ki, milyen balzölden kell értelmezni a világot.
A politikus pedig populista, jövőképe a népszerűség (választhatóság) érdekében egy választási időre terjed ki, s hogy egyáltalán észrevegyék, akciózik. Sem a politikusnak, sem az aktivistának nem jut eszébe, hogy pályát tévesztett. Miként az újságok sem veszik észre, hogy nem politizálás a dolguk. Az újság dolga ugyanis – miként a szó fogalma is kifejezi – azt adni a köz tudomására, ami új, éspedig az objektív tények alapján (ezzel is gond van: mi az, hogy objektív?), ráadásul a szavak eredeti, nem kiforgatott értelme szerint, hogy mindenki kialakíthassa saját véleményét. Tehát nem elhallgatás, csűrés-csavarás, félrevezetés, netán féligazságok halmozása a dolga, miként azt gyakran tapasztalhatjuk.
Mert manapság ez a szavak sorsa. De ne bántsuk a szavakat! A szavak nem tehetnek arról, ha kiforgatják és megtévesztik velük az embereket. Ez a szavakat elferdítő, a szavakkal visszaélő ember vétke. Pedig gondolhatna arra, hogy a sánta kutyát is elérik egyszer.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
