Távozott Pomogáts Béla, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, író is, akire az utóbbi időszakban gyakran gondoltam. A kassai rendezvények gyakori előadója május 1-én fejezte be földi pályafutását. Az utóbbi években már hiányolni voltunk kénytelenek jelenlétét. Tudtam, rossz egészségi állapotban van.
1934. október 22-én született a magyar fővárosban. Piarista gimnáziumi érettségi után (1953), az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen kezdte meg tanulmányait, de a történelem közbeszólt. Jött 1956. október 23-a. Erről egyik kassai tartózkodása alkalmával a következőket mondta: Minden forradalomnak van első napja, melyet szakrális magasságba emelnek. De az sohasem előzmények nélküli pillanat.
Akkor ő, gimnazistaként Pestújhelyen lakott. Abban a városrészben, melyet nagyapja alapított. Október 23-a felkészületlenül, de nem váratlanul érte. Előző este már diákgyűlések zajlottak és másnap ott volt a Petőfi-szobornál, ahol Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti Dalt, majd a Bem-szobornál, ahol Veres Péter felolvasta a 12 pontot. Az egyik környező épületből kiskatonák integettek. Vonult a kétszázezres tömeg az Országházhoz, hogy hallgassa meg Nagy Imre beszédét. Majd kikapcsolták a közvilágítást, remélve, a tömeg hazavonul. Eljutott hozzájuk a Sztálin-szobor ledöntésének híre és a Rádiónál már lövöldöztek. A Nemzeti Színházban Németh László Galileiét játszották. Kitört a forradalom, az elfojtott szenvedély izzó haraggá vált. Valami felszabadult, elszabadult. Látta a halottakat és sebesülteket. Riadalom és felháborodás, de nemzeti egység uralkodott…
Majd szólt életének további folyásáról, mely internálótáborral folytatódott (1959-60). Azután egy budapesti középiskolában tanított.
Társadalmi szerepvállalása sem volt mindennapi.
A teljesség igénye nélkül említjük, hogy dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, az Anyanyelvi Konferencia (Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága elődje) elnökeként, több lapot vezetett és szerkesztőbizottsági tagja volt (Vigília, Nyelvünk és Kultúránk, Valóság, Kisebbségkutatás, Magyar Nemzet), munkálkodott az írószövetségben – elnökként is -, az Illyés Közalapítványnál, az Ötvenhatos Emlékbizottságban…
Hatalmas munkabírással rendelkezett, ontotta a tanulmányokat és köteteket. Előadásaira oda kellett figyelni. Elsősorban az erdélyi irodalom foglalkoztatta, de három kötetet szentelt Márai Sándornak is. A magyar irodalmat egységben látta, függetlenül a határoktól. Ezért a nyugati magyar irodalomról is volt mondanivalója. Távolról sem foglalkozott csupán irodalomtörténeti kérdésekkel. A társadalmi jelenségek is foglalkoztatták és kereste a magyarságot ért kihívásokra a megfelelő választ.
Munkásságát több díjjal ismerték el.
Nagyra értékelte a kassai Kazinczy Napokat. Vallotta, Kazinczy Ferenc tevékenysége sokoldalú írói, irodalomszervezői és nyelvművelői területre terjedt ki. A nyelvújítás vezéregyénisége egyértelműen beírta nevét a magyar nyelvművelés történetébe.
Életműve arra hívja föl a figyelmet, hogy a nyelvművelésnek, a magyar nyelv gondozásának meghatározó szerepe van – figyelmeztetett -, illetve kell, hogy legyen a magyarság életében mind Magyarországon mind a szomszédos magyar nyelvterületeken. Kazinczy Ferenc élete és munkássága mindenben példaértékű, nemcsak kulturális, hanem eszmei és erkölcsi jelentősége is van.
A magyar nyelv helyzetét taglalta a világban egyik kassai előadása alkalmával. Kosztolányi-idézettel kezdte „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.”
A magyar nyelv sorsáért való aggodalom már a 16. században megjelenik. Ez az aggodalom, sejtés, szorongás mindvégig jelen van a magyar irodalomban. Ez sokakat foglalkoztatott. Mindenütt, ahol magyar vers született, ott megjelent az aggodalom és a hűség.
A magyar nyelv, a magyarság és kultúrájának jövője is sokakat foglalkoztatott. A borúlátásra nem egyszer adott okot a magyar történelem. A „magyar nyelv haláláról” szóló herderi jóslat riasztó képet vetített előre.
A földkerekségen 12 nyelvet több mint százmilliónyian beszélnek. A magyar nyelv a maga 13,5 milliójával a 45-47. helyen található. A világ nagyjából 3000 nyelve között ez a helyezés nem igazából kedvezőtlen. Számos nyelv hal ki a világ különböző tájain. A magyar nyelv nem ilyen, de sokat veszített.
Az erőszakos elnemzetleniesítés és egyéb retorziók miatt, ma 12-13 millió magyar él a Kárpát-medencében. Magyarország lakossága 10 millió alá süllyedt és a többi területen is drámai változásokra kerülhet sor. Ez a magyarság összeroppanását idézheti elő.
A többi nemzet ezen idő alatt nagyjából megkétszerezte létszámát. A szlovákok 2,5-szeresére nőttek. Mi nagyjából az első világháború óta csak 25%-kal tudtuk növelni állományunkat. A többiekhez képest tehát fogytunk. Ezek a folyamatok jelzik, nagy bajok vannak a magyar nemzeten belül. Cselekvőképességét, vágyát kell növelni. Illyés Gyula bízott a magyar nyelv fennmaradásában – zárta gondolatmenetét az előadó.
Kedves Béla, munkásságod mozgatórúgója volt, hogy ezt a helyzetet segítsd pozitív módon megváltoztatni. Köszönjük. Kassai tartózkodásaid alatt nagyon sok mindenről beszélgettünk és tréfálkoztunk is. Egyik költőnkről is megvitattuk, miért lett besúgó. Meg arról, hogy egy házban laktál Makovecz Imrével, akinek politikai nézeteit nem osztottad.
Munkádat elvégezted, reméljük, sokan lesznek, akik folytatják megkezdett erőfeszítésedet a nemzetépítés, nyelvművelés és irodalomtörténet területén! Pihenj békében!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
