Munkácsy Mihály, a 19. század magyar festészetének nemzetközileg is elismert mestere 1844. február 20-án született a kárpátaljai Munkácson Liebl Mihály Leó néven. Apja Liebl Mihály római katolikus köztisztviselő, édesanyja az evangélikus vallású, nemesi származású Reök Cecília volt. A Lieb családi nevet 1868-ig használta, 1880-től Munkácsyként írta a nevét.
Munkácsy Mihály mélyről küzdötte fel magát, míg a békéscsabai asztalosinasból híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb „szociológusa” is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette korának jellegzetes karaktereit.
Európai, keresztény és magyar polgár volt egy személyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikus realizmusát és művészetét sokan felismerték és elismerték. Nagy méretű vásznain készítette el kompozícióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal, pazar díszletanyaggal.
Szülei elvesztése után Békéscsabára került Reök Istvánhoz, anyai nagybátyjához, ahol asztalosinasnak tanult. A keserves inasévek után a segédi bizonyítvánnyal Aradra ment. Fischer Károly rajztanárnál ismerte meg Szamossy Elek festőművészt, aki mellett két éven át bővítette tudását, majd visszatérve Békéscsabára megfestette első olajképét, a Levélolvasást, mellyel Budapesten elnyerte a Képzőművészeti Társulat támogatását és lelkes pártfogókra talált Ligeti Antal és Than Mór neves festőművészek személyében.
1865-ben felvételt nyert a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol fél évet tölt, majd 1866-tól Münchenben tanult festészetet Wagner Sándor műhelyében. 1868-ban Düsseldorfba ment, ahol Paál László festőművész barátjával, majd az Eötvös József által alapított ösztöndíjból elutazott a Párizsi Világkiállításra, ahol megismerte Gustav Courbet műveit, ami nagy hatást gyakorolt rá.
1868-ban megfestette az Ásító inast. 1869 telén a Siralomház című festményéért a párizsi Szalon kétezer tallért fizetett a festőnek. A művet nagy aranyéremmel tüntették ki, és Párizsban nagy sikert aratott. Így lett a 26 éves Munkácsy nemcsak a világváros leghíresebb festője, de Európa-szerte megismerték a nevét.
A következő évben megfestett Tépéscsinálók című alkotását nem illette olyan elismerő kritika, mint a Siralomházat. 1870 nyarán Pesten és Békéscsabán tartózkodott, ősszel ismét Düsseldorfba, majd Paál László meghívására Hollandiába utazott.
Ez év karácsonyán ismerte meg a De Marches házaspárt, akiknek jóindulatú támogatását élvezhette. Tanári meghívást kapott a Weimari Akadémiára, melyet lemondott és 1871-ben Párizsba költözött. Mivel elakadt az alkotásban és depresszióval küzdött, mecénása, De Marches báró meghívta őt a Colpach-i birtokukra, ahol öngyilkosságot kísérelt meg. Nem esett komolyabb baja és vendéglátói gondoskodásával felépülve újra alkotni kezdett, majd visszatért Párizsba. Több alkotása látott napvilágot, köztük a Rőzsehordó nő, a Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, mely a bécsi világkiállításon történt bemutatkozás után ismét szakmai elismerést hozott a számára.
A harmincéves mester magánéletében nagy változás történt, amikor De Marches báró halála után, a gyászév leteltével feleségül vette annak özvegyét, a huszonkilenc éves Cécile Paper-t.
Karl Sedelmeyerrel, a 19. század legjobb műkereskedőjével kötött szerződés után tíz éven át a legfoglalkoztatottabb festők közé tartozott. Ebből az időszakból származnak monumentális munkái.
Munkácsy Mihály: Milton 1878 (Fotó: Wikipédia)
A Milton nagy sikert és világhírnevet hozott a számára, mivel Sedelmeyer a képet Európa számos művészeti központjában és nagyvárosában bemutatta, ahová a Munkácsy is vele utazott. Az 1878-as párizsi kiállításon elnyert aranyérem után Budapesten megkapta a Vaskorona-rend kitüntetést.
1880 nyarán kezdte el a Krisztus Pilátus előtt című alkotását, melyet megelőzött Jézus életének tanulmányozása. Egy esztendőn keresztül dolgozott a képen, de az 1881-es párizsi Szalon megnyitására nem készült el a mű, mivel családi tragédiák nehezítették életét. Elveszítette Paál László barátját, újszülött gyermeke meghalt, palotája pedig kigyulladt. Végül Sedelmeyer saját palotájában állította ki a képet, melynek hatalmas sikere volt. Ebben az időszakban több jeles festmény látott napvilágot, köztük a Siralomház negyedik változata, a Krisztus a sziklasírban, az Önarckép II., a Nagymosás, a Holdkelte, valamint több szalonkép és virágcsendélet.
Munkácsy Mihály: Siralomház (Fotó: Wikipédia)
Egészségügyi problémái ellenére is keményen dolgozott. Már a Golgotán munkálkodott, amihez sok kompozíciós vázlatot és tanulmányt készített. A Keresztre feszített Krisztus című alkotás közben, mivel nem talált megfelelő modellt, saját magát feszíttette keresztre és fényképeztette le. Emellett megjelentek tájképei és szalonképei.
1884 tavaszán befejezte a Golgota című művét, ezt a képét a Skóciából visszaérkezett Krisztus Pilátus előtt című munkájával együtt húsvét péntekén állították ki. Sedelmeyer palotájában a külön erre a célra létrehozott pavilonban a két képet egymással szemben helyezték el. Hatalmas sikert aratott a bemutató, melyen Maupassant is jelen volt és a Bel ami című regényében Markovits Károly néven örökítette meg Munkácsyt.
A két bibliai témájú festmény bejárta Európa nagyvárosait, miközben sorra jelentek meg különböző témájú alkotásai. 1886-ban több tanulmányt követően megjelent a Mozart halála. A bemutató nem aratott olyan mértékű sikert, mint az előzőek, számos kritikát kapott.
Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának első két festménye, a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota már bejárta a világot, amikor Munkácsy fontolgatni kezdte a harmadik kép elkészítését. Lelki nyugtalansága és testi erejének hanyatlása tette teljessé a sorozatot. A halálra ítélt, megkínzott emberrel teljes mértékig azonosulni tudó Munkácsy az ítélethozatal második jelenetét festette meg, ahol Pilátus és Jézus utoljára állnak egymás mellett. Ekkor született meg az Ecce Homo.
Munkácsy Mihály: Honfoglalás, Budapest, Országház (Fotó: Wikipédia)
1889-ben nagy szerepet vállalt abban, hogy Magyarország méltó módon vehessen részt a párizsi világkiállításon, s a Párizsi Magyar Egylet és az Osztrák–Magyar Képzőművészeti Szakbizottság elnökeként el is érte célját. Pályafutása vége felé két monumentális alkotást festett, a Honfoglalást az épülő Parlamenthez, valamint a Reneszánsz apoteózisa című freskót a bécsi Kunsthistoriches Múzeum mennyezetére.
Munkácsy életművében a Krisztus-trilógia számottevő helyet foglal el, még akkor is, ha a maga korában a három festményt senki nem láthatta együtt, maga az alkotó sem. Erre az élményre 1995-ig kellett várni, amíg a nemzeti kulturális emlékezet részévé vált Krisztus szenvedéstörténetét feldolgozó monumentális alkotás a magyar állam tulajdona lett, és egy helyre került a debreceni Déri Múzeum Munkácsy-termében.
Munkácsy Mihály: Krisztus-trilógia, 1881–1896 között, debreceni Déri Múzeum (Fotó: Wikipédia)
„Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni” – mondta Munkácsy, akinek idegei 1897. február 4-én felmondták a szolgálatot, kitört rajta a téboly. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, majd a Bonn melletti endenichi szanatóriumba szállították. Soha többé nem tért már teljesen magához. 1900. május 1-jén hunyt el 56 éves korában.
Halálhírére gyászba borult az ország, az országgyűlés, a főváros, amelynek díszpolgára volt. Bonnból május 5-én indult a gyászvonat, amely május 6-án érkezett meg Budapestre. Hazaszállítása után a Műcsarnokban ravatalozták fel, ahol százezrek rótták le kegyeletüket és kísérték őt utolsó útjára május 9-én a Kerepesi temetőbe. A búcsúbeszédet festőtársa, Telepy Károly mondta. „A »via crucis« véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel” – írta a Vasárnapi Ujság.
Móricz Zsigmond így írt festői pályájáról 1910-ben: „A munkácsi kis árva, elhagyatva, száz baj között, semmi nélkül indult el a világon. És a nagy-nagy művész az egész emberiség gyásza mellett szállott a koporsóba. És ez a kettő ugyanaz az egy személy volt. Ez a mai világ mesehőse. És ez az út nyitva, minden ifjú előtt.”
Forrás: Wikipédia
(Berényi Kornélia)
