Csáji Attila képzőművésztől családtagjai, rokonai, barátai és tisztelői 2025. február 8-án búcsúztak el Szepsiben.
A temetési szertartást Nt. Molnár Árpád református lelkipásztor végezte.
Kedves református énekével, a 42. zsoltár eléneklésével kezdődött a szertartás. Majd a lelkész a Zsoltárok Könyvének 42. fejezetéből olvasott fel:
„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (2-4. és 12. vers)
„Csáji Attilától búcsúzunk – kezdte a lelkipásztor – a férjtől, az édesapától, a nagyapától, a fivértől. S nem utolsósorban Szepsi szülöttétől, a földitől, hazánk fiától, és a Krisztusban, az evangélium szerint reformált hitben a testvérünktől.”
Ez Attila zsoltára is volt. Szavai szerint már-már lázadás.
Csáji Attila ravatala (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
„Mert benne van a magyar csodaszarvas, benne van az istentagadó világgal szembeni igazság, és benne van az Isten országa és igazsága utáni vágyakozás.”
Ha ez a megszentelt vágyakozás irányadóvá válik az emberi szív számára, akkor az egész személyiség áldássá válik a környezete, szerettei, közössége, népe számára. Az elhunyt életútja ennek ékes bizonysága.
A szepsi református parókián látta meg a napvilágot, „ahol édesapja, Csáji Pál 1928 és 1942 között pásztorolta Szepsi református népét.” Négyen voltak testvérek. Ő lett a harmadik Csaba és Emese után. Ők már elhunytak, húga, Ildikó, Kassán él.
Amikor Kassáról a beneši rendeletek értelmében 1947-ben „kitelepítették őket a csonka Magyarországra, az édesapa nem volt hajlandó beköltözni a hasonló sorsú kitelepített svábok házába. Inkább vállalta, hogy hosszú ideig” marhavagonban lakjanak.
„Az Isten országához és igazságához való vágyakozás, hűség és ragaszkodás öröksége tetten érhető már a szülőktől, ősöktől kapott szellemi hagyatékban.”
A család Goóts ágának egyik őse a 17. századi gályarabságra hurcolt protestáns prédikátoroknak egyike volt. Evangéliumi hitükért ítélte el őket a korabeli hatalom.
„Egy másik felmenője, Csáji Márton püspök, a Rákóczi-család utolsó magyarországi tagjának temetésén mondott prédikációja miatt került börtönbe. Innen érthető a vágyakozás, hűség és ragaszkodás Isten országa és igazsága iránt, amelyet alapigénkben megénekel a zsoltáros.
De ez érhető tetten abban is, ahogy Attila és Erzsébet házassága révén egymásra talált két különböző felekezetű család is: a református Csáji és a görög-katolikus Kricsfalussy.
Bizony, ekkora jelentőséggel bír, hogy milyen szellemi hagyatékot viszünk, és adunk át utódainknak, hogyan élünk és állunk helyt a magunk nemzedékében, kívánkozik-e a lelkünk az élő Istenhez, keressük-e Őt és uralmát, igazságát, és apróra váltjuk-e az élet különböző helyzeteiben, történelmi fordulópontjaiban.
A gyászoló család (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Ezt az örökséget vitte és adta tovább családjának szeretett testvérünk három fiának (…) És ennek az örökségnek a gyümölcseit élvezhette a család által befogadott japán, Icsihara Kei is, aki zenei tanulmányai alatt, másfél évtizeden át élt együtt a családdal, (…) otthonra találva náluk hazájától távol. Őt is családtagnak, fogadott lányának tartotta.
És minden bizonnyal ennek a szellemi hagyatéknak örököse a nyolc unoka és születendő első dédunoka is.”
Mit énekel meg a 42. zsoltár?
„Az az értékrend, amely Attila sajátja volt: az Isten, haza, család hármassága, kiegészítve a felelősségteljes, kritikus szabadgondolkodással. A szabad alkotás, a kreativitás, a szabadság alapvető érték volt számára, de nem »akárhogyan«. Vallotta, hogy a szabad gondolkodás nem öncélú, önmagában való érték, nem erény, hiszen, ha az lenne, a fonákságokat, a teljes »gonoszságokat« is magában foglalhatná.
Felelősségérzet és erkölcsi tartás nélkül a szabad gondolkodás inkább zülleszt, szétzilál – így vallotta.
Fontosnak tartotta a magyar gyökereket, hagyományainkat, de nyitott volt az újdonságra, így lett világviszonylatban is a fényművészet úttörője.
Molnár Árpád (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
De következik az Isten igazsága iránti vágyakozásból a család, a ránk bízottak szeretete, tisztelete is. Nagyon szerette a családját. Igyekezett átadni minél többet abból, amit fontosnak, értéknek tartott.
Családja, barátai, tanítványai, pályatársai tisztelete és szeretete vette körül.
Így emlékezünk rá mi, szepsiek is. (…) A legnagyobb természetességgel vállalta 2016-ban a Szepsi Laczkó Máté Gyülekezeti Napok megnyitását, és az azt követő nyilvános moderált beszélgetést, amelyben bizonyságot tett arról, hogy
a család háború utáni kálváriája, a kitelepítés szörnyűségei ellenére hogyan tartotta meg s tette áldássá őket Isten gondviselő szeretete.
S következik az Isten iránti bizalomból az is, ahogy viseljük, hordozzuk életünk terheit.
Nem csak a szabadságellenes rendszer béklyóit, a betegségét türelemmel hordozta, az utolsó hetekig alkotott, írta az új könyvét. Karácsonytól romlott rohamosan az állapota. Az év elején kórházba, január közepétől hazakerült, abba a Kisgömb utca 30. alatti lakásba, ahova 1947-ben a kitelepítés után került a családjával. Utolsó három napját otthon, családja körében töltötte, gondoskodó felesége, húga, és szerettei közösségében.
Január 16-án napnyugtakor békésen örökre elaludt. A Teremtő megszabadította a fájdalmaktól és a további megpróbáltatásoktól.
Az öröksége, hagyatéka felelősséget ró rátok, ránk is. Mi is úgy álljunk helyt, ahogy egykor ő.
Tartsuk meg az Istenbe vetett bizalmat, a krisztusi hitet, a családi összetartást, és folytassuk, járjuk mi is az általa járt és megélt utat” – mondta Nt. Molnár Árpád református lelkipásztor.
Ezután pályatársa, Szabó Ottó lépett a mikrofonhoz.
Szabó Ottó (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
„Megtört szívvel, mégis a Mindenható akaratában megnyugodva – búcsúzunk Csáji Attilától, az Érdemes- és Kiváló Művésztől, a Munkácsy Mihály-díjas festőművésztől, grafikustól, fényművésztől és holográfustól, a Magyar Művészeti Akadémia egyik alapítójától, amelynek 2011 és 2014 között alelnöke volt.
Búcsúzom örök mentoromtól, jótevőmtől, atyai jóbarátomtól és példaképemtől.
Búcsúzom a Rovás nevében is, amely egyesület minden rezdülését figyelemmel kísérte, támogatta, és segítette. Nélküle biztos, hogy nem ugyanitt lennénk. Búcsúzom a kassai magyarok nevében is, akik tisztelték, becsülték és felnéztek rá, akik egy Máraihoz hasonló etalont, vagyis egy hiteles mintát, egy értéket látnak benne.
Csáji Attila a végtelenhez mérte magát: egy hiteles ember volt, aki semminek tűnhetett a végtelenhez képest, de minden volt a semmihez viszonyítva (Blaise Pascal után szabadon).
1939. március 21-én született Szepsiben, és a 86. életévében, 2025. január 16-án távozott közülünk.
Csáji Attila életútját és a művészet iránti elkötelezettségét a Magyar Művészeti Akadémia részletesen és szépen elemzi, én nem tartom erre hivatottnak magam. (…)
Én 1994-ben végeztem a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetemen, ebben az évben mutatott be minket egymásnak közös barátunk. Ettől az évtől kezdve folyamatosan kapcsolatban voltunk egymással, örömmel tölt el, hogy megajándékozott a barátságával.
1994-ben alapítottuk alkotói közösségünket, a Rovást, amelynek tiszteletbeli tagja volt és most már Örökös Tagjává vált. Abban, hogy Szepsi után Kassán is meg tudtuk állni a helyünket, az elért eredményeink eljuthattak a megfelelő időben a megfelelő helyekre, óriási szerepe volt.
Azt hiszem, a Jelrácsok címet viselte az a festmény-ciklusa, amely az ősi írásrendszerek és a modern művészi kifejezésmódok között keresett kapcsolatot, amely engem lenyűgözött és magával ragadott. A festőkéssel reliefszerűen felvitt formák olyanok, mintha jelek lennének, a sumer vagy a babiloni ékírásos szövegek vizuális világát idézte meg. A festményen látható szimbólumok rácsszerű elrendezése egy pajzsot vagy hálót idéz, amely a védelmet és az összefogást sugallja. A felületi textúrák színjátszó hatása – ahogyan a fény megtörik a festék rétegein – dinamikussá teszi a színérzékelést. A festmény különböző megvilágításban más-más érzést kelt, főleg súrlófényben válik drámaivá a kompozíció.
Nekem példakép Csáji Attila, de nem hozzá mérem magam, ahogyan ő sem mérte magát senkihez. Az a pascali elmélkedés, amelyet fentebb taglaltam, nagy általánosságban írja csak körül az igaz ember pozícióját a világban, hogy semmi a végtelenhez, és minden a semmihez képest – az alkotó, a szervező, a védelmező, az utat, az átjárót kereső értelem nem tudható le ennyivel.
Azt hiszem, a híres filozófus és Talmud-értelmező Immanuel Lévinas elmélete áll a legközelebb ahhoz, amit érzett, amikor minduntalan találkozott vele: »a végtelen a másik ember arcában van (főleg a tekintetében), és a találkozás révén tapasztalható.«
„Én is azt az utat járom, azt a szellemiséget követem, amelyet ő is követett.
Csáji Attila »fényfestményei« egyedülálló helyet foglalnak el a magyar kortárs művészetben, mivel azok a 21. század vizuális művészetének előhírnökei, amelyek a technológiai fejlődést egyesítik a hagyományos művészi értékekkel.
A Fényfestmények meghaladják a hagyományos festészet nyújtotta lehetőségeket, és olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek az emberiség jövőjével, fejlődésével és a művészet küldetésével foglalkoznak. Az alkotásai kérdések, nem válaszok. A keresés és nem a rátalálás örömei vagy nyűgei, sokszor megfáradt állomásai.
A hatvanas-hetvenes években a magyar avantgárd egyik legfontosabb képviselője volt, egy friss szellemű művészeti folyamat, az általa Szürenonnak nevezett érzékelés és kifejezés elindítója, amely hatása máig tart. A 21. század elejére a munkássága művészettörténeti jelentőségre emelkedett, a képzőművészet és a fény szintézisével foglalkozott, a művészet és a tudomány közötti határvonalat szántotta fel és boronálta egybe. Munkái számos kiállításon szerepeltek itthon és külföldön egyaránt, a legnevesebb kiállítóhelyeken mutatkozhatott be szerte a világon, több monográfia is megjelent róla.
Munkái központi gondolata a fény, mint a lét metaforája.
A Fényfestmények elvont, spirituális dimenzióval rendelkeznek, ahol a fény és az árnyék játékán keresztül filozófiai kérdések vetődnek fel: a látható és a láthatatlan, az idő és az állandóság kontrasztja foglalkoztatta. Lehet-e örök a változás? Ha Örök, akkor nyugalmi állapotú kell, hogy legyen, mozdulatlan – ha változik, akkor dinamikus, akkor mozgásban van. Akkor hogyan lehetne örök…?
Ezekre a kérdésekre a Mindenható műtermében kap majd válaszokat. Mi, a temetésén összegyűlt családtagok, rokonok, barátok, Csáji Attila tisztelői azzal búcsúzunk és arra érjük a Teremtőt, hogy örök nyugodalmat adj, jó Uram, neki!
Örök világosság fényeskedjék neki! A fény művészének!
Nyugodjon békében!”
Ezt követően, fia, Csáji László Koppány búcsúzott el tőle.
Csáji László Koppány (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
„Rettenetes és kétségbeejtő lehet ateistának lenni.
Mi, keresztyének, ugyanis Isten végtelen szeretetére és bölcsességére bízzuk magunkat. Hisszük, hogy a halál nem megsemmisülés, nem a vég, hanem utunk egy állomása. Az útnak, ami – Csáji Attila szavaival – folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük. Mintha bekanyarodna távozó szerettünk egy sarkon – nem látjuk már, de tudjuk, hogy ott van, és egyszer mi is követjük majd, egyszer mi is befordulunk ott. Többek között ezért írtuk a családi koszorúra az édesapámtól vett idézetet:
»Az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük.«
A fennvaló üdvözítő kegyelmére és végtelen, örök szeretetére bízzuk, és hisszük, hogy léte nem megszűnt, hanem eggyel közelebb lépett a Teremtőhöz. Az út azonban nemcsak ebből a szempontból folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük. Azért is, mert
édesapa hatalmas örökséget hagyott ránk, amit folytatnunk, ápolnunk kell, és továbbadnunk. Most nem a műveire, alkotásaira gondolok elsősorban, hanem a magyarság iránti felelősségre és arra az útra, amit elkezdett. Arra a konok, kísérletező, felelősségteljes szabadságra, amit képviselt.
Sokszor mondta, hogy a szabadság önmagában nem érték, véletlenül sem nem fetisizálandó. Csak akkor ér igazán valamit, ha társul hozzá valamiféle belső iránytű és felelősség. Enélkül a káoszt, a háborút vagy a rombolás szabadságát is éltethetnénk.
Apa hatalmas felelősséget rakott a vállunkra: a család és az alkotótársak, kortársak vállára. Azt a feladatot, hogy
folytassuk az utat, aminek fókuszában az Isten, haza, család értékhármassága áll.
Édesapámat családjával együtt hiába telepítették ki 1947-ben az embertelen beneši időkben, a jogfosztás időszakában, ő attól még szívében felvidéki, Abaúj-Torna-i maradt. Szepsit és Kassát szerette és tisztelte szülőföldjeként, és mindannyiunknak, nekem és családunknak is nagyobbat dobbant a szívünk, amikor erre jártunk. Hiszen a családi sírboltban nyugodott már eddig is nagymama (Attila édesanyja) és több ősünk is.
A haza és a magyarság szeretetét, a helyi értékek és gyökerek ismeretét, a családunk és népünk múltjára vonatkozó tudás továbbadását és éltetését is felelősséggel tovább kell vinnünk, ha méltók akarunk lenni hozzá.
Mi, a három fia és a nyolc unokája nagyon sokat kaptunk tőle, hatalmas szeretetet és tudást. Apa nagyon tudott szeretni.
Odaadó családapa és a hivatását tisztelő, rajongásig szerető, kísérletező művész és elkötelezett hazafi volt. A család szeretetét, az ősök tiszteletét és a szülőföldünk, hazánk iránti odaadást örököltük meg tőle elsősorban.
A szeretet az egyetlen olyan kincsünk, amiből minél többet adunk, annál több marad nekünk.
Apa tehát nem anyagi javakban, hanem a szeretet és tudás javaiban bővelkedett. A család számára most az eddiginél még egy okkal több van arra, hogy hazalátogassunk Szepsibe, hiszen itt helyezzük örök nyugalomra őt, adjuk át a szülőföldnek hamvait. Isten nyugtassa ebben az áldott földben, magyar ősei és rokonai, honfitársai között, ahova mindig is hazavágyott!”
Földi maradványait Szepsiben, a családi kriptában helyezték el.
A lelkész Pál apostol a korinthusiakhoz írott első leveléből idézett:
„Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: »Teljes a diadal a halál fölött. Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?«”
A családi kripta (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
A szertartás után a református parókia gyülekezeti termében jöttünk össze, ahol Csáji László Koppány vetítés keretében tekintette át édesapja pályáját és munkáit, bemutatva a családi fényképeket is. Gazdag, jelentős életpályát ismertethetett. Egykor Attila is ebben a helyiségben vallott életéről.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
